Kettős játék

A francia cikk fordítása. Nem az angolt használtuk fel( mármint a család franciául beszélő tagja), mert már akkor tudtam, hogy valami nem egészen úgy fordult, amikor lefordították angolra. A GC-n egy-egy mondatra három változat is volt...
Íme az eredmény:

Kettős játék

Korszakának egyik legbankképesebb színészévé vált azzal, hogy milliónyi tinédzser szívét nyerte meg vámpírként a Twilight Sagában… Ma, messze a hollywoodi nagysikerű filmektől, Robert Pattinson egy olyan új végzetet teremt magának, amire senki nem gondolt volna: a Dior Homme parfümjének és készruháinak hírnöke igényes, néha igen radikális filmes kísérletezésekben virágzik.

Amikor Robert Pattinson megjelent a világ szeme előtt, több mint 10 évvel ezelőtt, akkor egy izgatott Hogwart-diákot alakított, a Harry Potter és a Tűz Serlege című filmben. Azt ezt követő Twilight Saga öt filmje sztárrá avatta, elképesztő sikerrel. Fehérre festett arccal egy vámpírt játszott: a rossz fiú soha nem erőltetett sármjával, amivel elcsábította a tinédzsereket. Az elfogódott lányok képzeletei mögött már felbukkant egy bizonyos elegancia. Az, akivel most találkozhatunk, egy srác, aki a tavasszal tölti be a harmincat, és aki ezernyi kérdést tesz fel magának. Hogy válhatsz hitelessé magad előtt? Mit kell tenni, amikor minden olyan hirtelen történt? Tőkésíthette volna a dollárjait és fogadhatott volna olyan szerepeket, amik könnyedén növelték volna az összeget – az ajánlatokban nem volt hiány –, vagy elindulhatott volna a már jól ismert, sokkal sötétebb úton, pletykák sokaságával szolgáltatva egy újabb szomorú hollywoodi történetet, drogokon és kétségbeesésen alapozva. De Pattinson fókuszált maradt azon a célon, amit rajta kívül senki sem látott előre: egy művész virágzása. Még a legformáltabb blockbusterek mögött is dobogó szívek vannak.

A fordulat 2012-ben történt. Abban az évben, amikor az utolsó Twilight megjelent, Robert Pattinson az elmúlt harminc év egyik legelismertebb filmesével, David Cronenberggel vonult végig a Cannes-i Filmfesztivál vörösszőnyegén. Az ultra-liberális milliárdosok rideg mészárlásával a Cosmopolis (Don DeLillo azonos nevű regénye alapján) felnyitotta a közönség egy részének a szemét és elindította a színész kísérletezéseit. Felújította a kapcsolatát azokkal a filmszeretőkkel, akik tinédzserként Godard és Bunuel videókat kölcsönöztek a helyi videótékákban, Londonban. Az indie filmek világa bumerángként tért vissza Robert Pattinson életébe és ez minden, csak nem véletlen. Még akkor is, ha ő bárki másnál jobban megengedheti magának, hogy kockáztasson (a projektek már csak a neve miatt is magasabb anyagiakkal jártak), egy ilyenféle hozzáállás mindenképpen érdekessé teszi Pattinsont.

Ahelyett, hogy az Oscar-díjas szerepeket keresné a legtisztességesebb módon, ami egyébként is csalóka a tekintélyes filmipar világában, Pattinson alternatív tapasztalatokat keres. Újra forgatott David Cronenberggel egy filmet, ebben a los angelesi filmipar kegyetlen embertelenségéről szól (Maps to the Stars) és szerepel az őrült német, Werner Herzog filmjében is, ahol James Franco a szereplőtársa (Queen of the Desert). 2016 első hat hónapjában egy teljesen váratlan forgatása lesz. Miután a Safdie testvérekkel forgatott, akik híresek a new yorki független filmek világában, az angol a főszereplőt fogja alakítani Claire Denis új filmjében – a francia rendező első munkája a sci-fi világában. A korszak megkapja azokat a szimbólumokat, amiket megérdemel és az a szabadság, amit Robert Pattinson megtestesít, csak még magasabb szintre emeli.

NH: Három évvel ezelőtt, amikor véget ért a Twilight, irányt változtattál a forgatás terén azzal, hogy többek között David Cronenberggel dolgoztál. Lelkesedés és aggodalom között egyensúlyoztál a karriered jövőjét illetően. Most hol tartasz?

RP: Megtanultam, hogy idő kell ahhoz, hogy a nagyszerű projektek megszülessenek. Az őrült dolgok a legtörékenyebbek. Néha összedőlnek. Azokat a filmkészítőket keresem, akikkel szeretnék együtt dolgozni.  Már évekkel ezelőtt arról álmodoztam, hogy egyszer a francia Claire Denissel fogok filmet csinálni és most végre elérkezett az alkalom. Egy sci-fi játékfilmet fogunk együtt forgatni májustól. A dán képzőművész, Olafur Eliasson fogja az űrhajókat és a fekete lyukakat megcsinálni. Valószínűleg őrületes lesz! Nem tudom, hogy a jelenlétem segített-e az anyagiak megszerzésében, ugyanakkor annál a filmnél, amit pár napon belül kezdek el forgatni (az interjú január 19-én zajlik), tudom, hogy volt egy kis szerepem. A projekt Josh és Benny Safdie, new-york-i független, teljesen underground rendezők munkája, a szó legjobb értelmében. Josh elmondta, hogy a legelső filmjét a The Pleasure of Being Robbed-ot egy női táskáról szóló reklámért cserébe kapott pénzből rendezte. Egy reklám költségvetéséből egy egész filmet készített!

NH: A Safdie fivérek egy interjúban „csillapíthatatlannak” jellemeztek. Egy szép bók, főleg tőlük.

RP: Imádom őket. Találtam egy ’photogrammot’ az egyik filmjükről, a Heaven Knows What-ról, mielőtt a filmelőzetes megjelent volna. A kép ereje annyira elképesztett, hogy azonnal küldtem Brady Corbetnek egy e-mailt, akivel egy filmet forgattam, miután rendező lett belőle. Tudtam, hogy neki mindenkivel kapcsolata van New Yorkban. És természetesen, ismerte a Safdie testvéreket. Találkoztam velük és két hónappal később elküldték nekem az egyik legjobb forgatókönyvet, amit valaha is olvastam. Velük egy másik filmes világot fogok felfedezni. A színészek, akikkel dolgozni fogok nem hivatásosak, mert Benny és Josh vad szereplőválogatásokat tartanak (mármint gondolom úgy vad, hogy nem a megszokott módon). Én sem klasszikus színészként leszek számon tartva.

NH: Mivel az igényesebb filmek iránt érdeklődsz, mondanád azt, hogy megtaláltad az utad? A Twilight korszaka véglegesen letűnt…

RP: Úgy hiszem, hogy a közönség megőrzött rólam egy képet. Még mindig úgy érzem, hogy bizonyítanom kell magam. Nem volt elég főszerepem ahhoz, hogy a nézők másfelé mentek volna el, vagy máshogy nézzenek engem. Erre várva követem az utam és mindig figyelek arra, hogy sokoldalúan mutassam meg magam. Most forgattam James Gray-el Kolumbiában (The Lost City of Z): egy kosztümös kalandfilm, ahol a szereplők éheznek. A dzsungelben bolyonganak, és ősi romokra bukkannak. James Gray-t szeretik itt, Franciaországban, nem? Nagyszerű srác. Senkivel nem találkoztam még, aki new yorkibb lenne nála. Igazán a lehető legjobb társaság volt a dzsungelhez! (nevet) Amikor bement a folyóba, olyan ruhát viselt, mint a tudósok, nehogy elkapjon valami fertőzést!

ZH: Az, hogy a forgatás a semmi közepén történt, tetszett neked?

RP: Nagyon is. Szeretem a kényelmetlen, meglepetésekkel teli környezeteket, amik egy új dimenzióba küldenek. Egyrészt könnyebb, mint amihez hozzászoktam, másrészt nehezebb. Kaotikus fejlődésen mentem keresztül, időnként robbanásszerűen ugrottam előre. Évekbe telt mire megemésztettem mindazt, ami velem történt, a filmek sikereit, a hírnevet… Fiatalabb koromban nem volt semmilyen karrier-tervem, sem valamilyen különösebb ambícióm. Apránként kellett ezeket felismernem.

ZH: A családodnak volt valamilyen közeli vagy távoli köze a filmiparhoz?

RP: Semmilyen. Mi nem is jártunk különösebben se moziba, se színházba. Édesapám autókat árult, édesanyám egy modellügynökségnél dolgozott. De a játszás ötlete érdekelt. Egy olyan iskolába jártam, ami a drámai művészetek felé orientálódott, és ez bizarr hatással volt rám: a többi diák annyira biztos volt abban, hogy belőlük színészek lesznek, én viszont teljesen elhatárolódtam tőle. Előtte egy nagyon szigorú intézménybe jártam, ahonnan kirúgtak, itt viszont minden ennek az ellentéte volt, az iskola sokkal lazább volt. Csak sokkal később sikerült magamat megtalálnom egy színházi klubban, a kerületben ahol laktam.

ZH: Tinédzserként sok filmet néztél?

RP: Rengeteget. De amit a képernyőn láttam nagyon idegen volt az életemtől. Naponta néztem ezeket a filmeket, de soha nem gondoltam arra, hogy ez a munkám is lehetne. Számomra a mozi inkább egy tiltott világ volt. Olyan filmeket akartam megnézni, amit abban az életkorban nem szabadott volna. Ehhez sikerült is bűntársat találnom: a videokölcsönző eladóját. Mivel tetszett neki a nővérem, ezért megengedte, hogy olyan filmeket is kivegyek, amik sokkal merészebbek voltak, sokszor 18-an aluliaknak nem való filmeket – 12 voltam akkor – azzal a feltétellel, hogy ő választotta ki a filmeket. Így láttam többek között, az  Egy kínai bukméker meggyilkolása John Cassavetestől. Az eladó remélte, hogy a testvérem majd megnézi ezeket és el lesz ájulva a választásaitól. De ez soha nem történt meg. (nevet)

ZH: Most pedig te magad forgatsz merész filmkészítőkkel. A kör bezárult…

RP: Ezek a filmek valóban nagyon közel állnak ahhoz, amit szeretek, ez biztos. Amikor ránézek a 17 évesen megszerzett filmjeimre, és hogy kikkel dolgozok ma, vannak bizonyos közös pontok: Werner Herzog, David Cronenberg, például. Még mindig nehéz elhinnem… Werner Herzog még mindig sokkal inkább egy név egy film borítóján, mint egy élő ember!

ZH: A kortárs filmkészítők érdekelnek?

RP: Igen, egyre jobban. A The Childhood of a Leader előtt soha nem forgattam korombélivel, Brady Corbet pedig 27 éves. Ez egy olyan tapasztalat volt, ahol nem mesterekkel voltam szemben. Egy másik nézőpont a mozi világában. Ezt a Safdie testvéreknél is jól látom. Megszokták, hogy mindig mindenki nemet mondjon nekik. Olyan világban élnek, amit nem ők irányítanak, ezért aztán fejest ugranak. Pár hete néhány próbafelvételt csináltunk egy autómosóban, New Yorkban. Csak bementünk és elkezdtünk forgatni. Az ott dolgozók és az ügyfelek egyaránt őrültnek néztek minket: „Gyerünk innen srácok, mi folyik itt a fenébe is!?” De mielőtt sikerült volna kihívniuk a rendőrséget, leforgattuk, amit akartunk.

ZH: 2013 óta dolgozol együtt a Diorral. Először egy reklámfilmet forgattál a Dior Homme parfümről Romain Gavrasszal. A mostanit pedig Peter Lindbergh forgatta. Hogyan látod ezt az együttműködést?

RP: Már az elejétől fogva mindenki nagyon kedves velem. Az első találkozótól fogva azt mondják csak egyszerűen: „Csinálj, amit akarsz.” Könnyű volt meghozni a döntést, mert a Dior soha semmit nem erőltetett rám. Gyanítom, van pár kikötés a szerződésemben, amit soha nem kértek számon (nevet)! Mint például a nyilvános megjelenéseket… ami nagyszerű. Az együttműködésünk elérte a ruházati részleget. Az első kampány áprilisban fog megjelenni. Nagyon jól érzem magam ebben a környezetben, semmi „céges” nincs benne.

ZH: A sikered tagadhatatlan, mégis sokszor beszélsz kétségekről, ami számodra egy hajtóerő…

RP: Még mindig vannak kétségeim magammal kapcsolatban. Azok, akikkel dolgozok, jól tudják ezt. Három héttel a forgatás előtt pánikolni kezdek, felhívom a szeretteimet és közlöm velük, hogy soha nem fogom ezt megcsinálni… Abban a pillanatban úgy is gondolom, a magabiztosságom eltűnik, darabjaira hullik. Addig nem is jön vissza, amíg a helyszínre nem kerülök. Hiába tudom ezt, mindig újra megtörténik. A körülöttem lévők már nem is hallgatnak rám…

ZH: A forgatásokon kívül mivel töltöd az időd? Régóta szerzel zenét is anélkül, hogy valaha is adtál volna ki belőle valamit…

RP: Hagyom fellélegezni magam. Olyan ez, mint a szerelmi kapcsolatokban, ha beleadsz mindent anélkül, hogy kívülről is rátekintenél a dolgokra, már az elejétől vesztésre vagy ítélve. Elromlik. Szeretek más világokat is beengedni, főleg a kreativitás terén. Az, hogy otthagytam Los Angelest, szintén segített az egyensúly visszaszerzésében. Amikor ott vagy, az agy máshogy működik, az az érzésed, hogy ha elhagyod a várost akár csak egy hétre is, akkor máris eltűnsz a radarról. Angliában, ahová visszatértem, nem mindenki tartozik a film világába, akivel találkozok.

ZH: Nem gondolkodsz azon, hogy írj vagy forgass?

RP: Ruhákat kezdtem tervezni. Két éve látogatom a termelőket és a kézműveseket. Már elég sok darab el is készült. Imádom ezt csinálni. A stílusomat befolyásolja az a város ahol éppen vagyok, az anyagok eredete és a helyi tehetségek. Los Angelesben nagyon könnyű vászonnal és a „munkaruhához” kapcsolódó szokásokkal foglalkozni. Angliában inkább a gyapjú és a pulóverek felé fordulok. Amiket csinálok, azok elég multiformosak (??), férfiaknak és nőknek egyaránt, dolgok, amiket a barátaimmal találok ki… De nem szeretnék belemenni a részletekbe, nincs kedvem bajba kerülni… (porter la poisse = szerencsétlenséget hoz vkire)

ZH: Elképzelhető, hogy a jövőben többet fogunk hallani róla?

RP: Igen, lehetséges… (nevet)

ZH: Amikor begépeljük a Robert Pattinson nevet a Google-ba, mindig a szerelmi életed jelenik meg elsőként. Reménykedsz abban, hogy egy szép napon ez megváltozik majd?

RP: Néha, vannak olyan időszakaim, amikor ez teljesen megőrjít. Megkérdezem magamtól mi az, amit az emberek keresnek, amikor a nevemet gépelik. Naná, hogy a pletykát. Ők egyedül vannak? Ezt elmondva hozzá kell tegyem, hogy mindez nem befolyásolta a karrieremet, nem kerültem sehol sem feketelistára. Azokkal dolgozok, akikkel szeretnék, azokban a világokban, amelyek érdekelnek. Ezért nem akarom erőltetni a közönség véleményét. Azt szeretném, hogy a dolgok organikusan történjenek. Talán egy napon máshogy fognak majd rám nézni. Oké, bevallom, néha beleesek az internet csapdáiba és megnézem, mit mondanak rólam. Legalább eddig még mindig vissza tudtam magam tartani attól, hogy én is kommenteljek!

ZH: Amikor valaki híres, az alapszabály az, hogy soha ne reagálj a trollokra…

RP: Ennek ellenére néha igenis szeretnék, és szeretnék egy Twitter fiókot is. De tudom, hogy túl sok időt töltenék vele. Elveszteném az összes éjszakámat. Mindennek ellenére igyekszem elkerülni az élet ezen oldalát. Ez az oka, hogy nem jelentkezek fel sehová (nevet).

ZH: Amit ugyanakkor nem tudsz elkerülni, az az idő múlása. Májusban 30 éves leszel. Milyennek látod ezt a korszakot?

RP: Őszintén szólva, rémesnek találom! Egy hete jutott el igazán az agyamig, hogy ez meg fog történni, ennek eredményeképpen ma először borotválkoztam egy fotózás előtt. Tegnap ruhapróbán voltam, ahol a képen lévő modell lehetett vagy 14 éves. És a hogy a tükörbe néztem ezt kérdeztem magamtól: „De miért néz így ki a fenekem?” (nevet)

ZH: Van valamilyen elképzelésed a következő évtizedre? Valami célod?

RP: Minden munka, amit elvállalok, új kapukat nyit meg és ismeretlen célokat ad. Minden alkalommal meglepődök, és ez okot ad a létezésre. Ezért nem határozok meg magam előtt célokat. Nyitott vagyok arra, ami jön.

ZH: Amikor az első Twilight megjelent, bizonyos hollywoodi emberek úgy tartottak számon téged, mint a brit srác, és megpróbálták irányítani a viselkedésedet. Megkérték, hogy a premier előtti esetén ne igyál alkoholt, például. Te fellázadtál ezellen. Még mindig lázadónak érzed magad?

RP: Nem, most alvó állapotban vagyok, megtört a rendszer (nevet). Igazság szerint manapság nem viszem magam olyan helyzetbe, ahol megmondhatnák, hogyan viselkedjek. Soha. Annak a szabadsága, hogy azokkal dolgozok, akikkel szeretnék, egy érdekes dolgot produkál: azok, akikkel a filmjüket forgatom, tudják, ki vagyok, nincs hamis képük rólam. Ezért aztán nem is próbálják meg elferdíteni vagy megváltoztatni azt, aki vagyok. Nem bántam meg, hogy amikor kellett, fellázadtam. Amikor egy bizonyos formába próbáljuk beleerőszakolni magunkat fiatalon, akkor annak katasztrofális vége lesz. A végén nem tudjuk többé, hogy kik vagyunk és elkezdjük tönkretenni a hotelszobákat (nevet)! Én tudom, ki vagyok. Legalábbis nagyjából. Minden ebben rejlik…