Sunday Times riport

Sunday Times Article:

A Robsesseden találjátok a képeket meg a cikk szennelését.

Robert Pattinson and Brady Corbet: Brothers in arms
The Twilight star and his director, an old pal, on their challenging new film — an intelligent movie that goes against the grain in modern Hollywood

The oddest thing about Robert Pattinson’s new film is, well, it’s all odd. From a tilt of the camera that barely shows the actors, to a story about fascism that you need to work really hard at even to know it’s about fascism, it is an understatement to say that The Childhood of a Leader is so far removed from its star’s huge vampire breakthrough, Twilight, that it will share absolutely none of the same fans.

It’s like Justin Bieber giving up chart-friendly pop hits to record an album of Indonesian electro. So, in a members’ club in London, over morning coffee, I ask the actor, why — why do something this peculiar?

“Because nothing else exists any more!” he says, laughing. He laughs a lot, a little nerdy, like a teenager at home watching a particularly good episode of South Park. The larger films, he explains, just aren’t that interesting. In the 1990s, there were the options of mainstream dramas or adult action films, but now… “Your only option is to do a superhero movie,” he says, referring to the 71 comic-book adaptations currently in the works. “You can do a superhero, or you can do indies. That’s it!” He sounds exasperated. “You cannot even do Nicolas Cage movies,” he says. “You can’t even do Con Air. I would love to do Con Air.”

As he says, though, films like Con Air don’t exist now. So instead, in this summer of loud fluff, he has a part in The Childhood of a Leader, made by his old friend — and first-time director — Brady Corbet. He’s also here. Both men are in dark blue: the film-maker in a scarf, despite its being summer; the star in jeans and a T-shirt that looks as if it was bought at Gap eight years ago. Pattinson is low-key like that. In fact, I’m sure he’s in the same clothes he was wearing when we met in 2014 at the Cannes film festival. I say I thought he was incredibly hungover that day. “Wouldn’t be surprised,” he admits, smiling. He had plenty to celebrate that year, since he was promoting two films at the world’s largest auteur event: one by the cult Aussie David Michôd (The Rover), the other his second film with David Cronenberg (the great Maps to the Stars). Some credibility leap for a young man then only known for playing undead in a teen series and breaking up with his co-lead, Kristen Stewart.

“That Cannes you saw me at, though,” says Pattinson as we discuss his dramatic career change, “Brady was in, like, eight films. It was unbelievable. I was so proud of myself that I had two, and then, every 10 seconds, he was in a different movie.”

Corbet (it rhymes with “sorbet”) fidgets awkwardly. Neither man is remotely arrogant, so, faced by a puff from Pattinson, the director recoils. The actor has a point, though. If you know Corbet at all, it is most likely because you have been watching the best Euro arthouse of the past five years. He was in Melancholia (Lars von Trier), Clouds of Sils Maria (Olivier Assayas) and Force Majeure (black comic Swedish essential).

“I mean, I never showed up anywhere with a notepad,” he says, when I ask if he was using these roles to learn how to direct. “I was curious to see how those I really admired worked. Who wouldn’t be? It wasn’t my intention to look like I’d got lost in a European backlot, going ‘Hey!’ for five minutes in everyone’s movie.”

You can do a superhero or an indie. That’s it!
They’re an entertaining pair, all dry wit and occasional raucous corpsing. They’ve been friends for 10 years, meeting when Pattinson moved to LA. Corbet leapt to tabloid fame in the teenage button-pusher Thirteen (2003), before very different parts in a Thunderbirds remake (“I met him at a fan signing,” Pattinson jokes), then as one of the killers in Michael Haneke’s US rehash of Funny Games. He’s 27 now and has a toddler with his Norwegian partner (and Childhood of a Leader co-writer), Mona Fastvold. Pattinson is 30 and may be engaged to the experimental pop star FKA Twigs, depending on which day you check it out on the internet.

Their film is as inscrutable as they come; so cult, its soundtrack is by Scott Walker. The lead is The Boy (Tom Sweet), and what happens is that, in 1918, he moves to France because The Father (Liam Cunningham) is a diplomat on the Treaty of Versailles. Everything that happens will lead to his becoming a fascist leader decades on. The star of Twilight plays an influential journalist and a surprise role best kept mum.

Shot eerily, like a horror film, it makes viewers witnesses to a future catastrophe, but without giving them many clues. It really does make you think. “The film’s allegorical, not a literal breakdown of how two plus two equals four,” Corbet explains. “The most absurd thing with documentaries about origin stories of 20th-century villains is there is always a turning point that defined them. Which is absurd — as seemingly inconsequential moments shape us as much as traumas. I relate more deeply at times to the scent of my mother’s perfume when I was five than I do to grieving for a friend who passed away.” Clearly not a man for a quick pitch.

I ask Pattinson how Corbet sold him his film. “Growing up in England,” he explains, “you have a natural aversion to period pieces, especially if you’ve gone to private school. As soon as you have a period script, you’re like, ‘Ugh’. But I read this and it felt weirdly contemporary. It was just really unusual.” Corbet agrees that as a film about extremism, it has modern-day resonance. “Unfortunately,” he sighs, “I could make the movie in 100 years and it would never not be relevant.”

If the British pin-up, called R-Patz by fans, who found fame through pouting, seems an odd match for this thoughtful American who decided Hollywood was insufficient for his brain, such notions vanish fast. Corbet has a sarcastic sort of intellect, and is quick to deride certain film funds for only backing social dramas about “a depressed taxi driver and his adopted son,who’s a former refugee ... They find redemption together.” Pattinson may say less, but what he does say matters, and, in a stretched metaphor, such efficiency also sums up what he brings to his new film.

Bluntly, without him, The Childhood of a Leader may never have been made. Corbet tried to get financing for years, yet lots of actors — especially young ones — seek out any old role, thinking that will do: money over method. But Pattinson, he insists, isn’t like that.

“It’s the smartest way to use success,” Corbet says. “Because the way sales works is that actors become objects with a certain value, and you effectively become a performer and a producer, because you can call up an auteur having a hard time getting their film made and, well, suddenly... Rob’s involvement means [a director] can be on the path to getting it made.”

I ask Pattinson if he thinks his fanbase from his early twenties have followed his weird path. “Sometimes,” he says, unsure. “But a lot of the stuff is very obscure. I think there is no way if you saw The Rover, you wouldn’t think, ‘He’s trying to find things completely new.’ The entire point is to be disoriented, as I am trying to do that for myself.”

The Twilight films were a mixed bag, but its leads, as Daniel Radcliffe did by moving on from Harry Potter, used the window well. Kristen Stewart is perhaps the best film actress under 30; while Radcliffe took his momentum and money from playing the boy wizard to spend time in plays and make his new film about a farting corpse. These actors were extremely famous extremely early, then fled the mainstream. While many (Ruffalo, Johansson, Cumberbatch, Adams, Leto) whom people consider as superior waste mid-careers in superhero movies, these three have looked for challenges. Pattinson tells of Cronenberg being asked if the talent in comic-book films elevated its material, to which the director said, no, “they’re still just the stupid guy in a cape”.

 -twmmy-

Corbet interjects. It is, he says, “a weird moment” in culture. “There is so much content, and it is unbelievable how bad so much of it is,” he says, shaking his head and smiling at the same time. “Maybe it’s just because I’m a curmudgeon, but I think it is possible everything is pretty shitty. There’s this weird thing now when you go to dinner with friends, and [everybody’s talking] about guilty pleasures.”

“But you can’t just have guilty pleasures,” says Pattinson. “Because then it’s just your pleasures!”

Corbet is a concerned thinker, typical of a young, indie, angsty set with a lot of time to read. Pattinson, though, is the surprise. Nobody thought him dim, but rather that hugely famous young actors playing the publicity game rarely find the nerve for an opinion. But take his views on TV. He says people are more sympathetic to performances on the small screen, as it is like having someone visit you in your house. It’s easy. “But the act of going to the cinema,” he continues, “people think, ‘I’ve paid money. I had to travel. Now I want to be entertained. Entertain me.’ With TV, if you commit to watching anything for 30 hours, you no longer have to figure how to present subtext, like in a movie. The subtext is on the surface. Stretch out any performance and you’ll create subtext in your own head as a viewer. They seem like much more nuanced performances, as plot points are much more stretched.”

Maybe he’s always been an outsider. Maybe that’s why he was good as the societal outcast vampire Edward Cullen. I wonder if a reason to move on, though, was to avoid mammoth global press tours. He shrugs. He enjoyed them, he says. “I just got wasted the whole time.”

There’s more. He admits the first publicity trot was 80 interviews a day — for weeks on end. “You feel insane, but I think the studio cut my days because I started speaking total gibberish.” His tip to any actors on a similar treadmill? “Be a total liability.”

Robert Pattinson és Brady Corbet: Bajtársak

A Twilight sztár és rendezője, egy régi haver, kihvó új filmjükről – egy intelligens film, ami a modern hollywoodi árral megy szembe.

A legfurcsább dolog Robert Pattinson új filmjében az, nos, hogy az egész furcsa. Egészen onnantól, hogy a kamera állása miatt alig lehet látni a színészeket odáig, hogy a történet a fisizmusról szól, de sokat kell dolgoznod azon, hogy ezt felismerd. Azzal keveset mondunk, hogy a Childhood of a Leader annyira távol áll a sztár óriási vámpír sikerétől, a Twilighttól, hogy a rajongók egyáltalán nem lesznek ugyanazok.

Pont olyan, mintha Justin Bieber feladná a listabarát pop slágereit egy indonéz elektro album érdekében. Ezért aztán, egy londoni klubban a reggeli kávénk fölött megkérdezem a színész, miért – miért csinált valami ilyen sajátos dolgot?

„Mert már semmi más nincs!” mondja nevetve. Sokat nevet, nevetése kicsit idétlen, olyan mint egy tinédzseré, aki otthon nézi a South Park egyik különösen jó részét. A nagyobb filmek, mint mondja, egyszerűen nem érdekesek. Az 1990-es években ott voltak a drámafilmek vagy a felnőtt akció filmek, de most… „Az egyetlen lehetőséged az, hogy szuperhős filmet csinálj”, mondja, utalva a 71 jelenleg munkálatok alatt álló képregény adaptációkra. „Vagy szuperhősös, vagy indie filmet csinálsz. Ennyi!” Kimerültnek hangzik. „Már Nicholas Cage filmeket sem csinálhatsz,” mondja. „Már Con Airt sem csinálhatsz. Szeretnék egy Con Airt csinálni.”

De mint mondja, olyan filmek mint a Con Air, már nem készülnek. Így ahelyett, hogy a nyári hangos felsülésekben szerepelne, szerepet vállalt a Childhood of a Leaderben, amit régi barátja – és elsőfilmes – Brady Corbet rendezett. Ő is itt van. Mindkét férfi sötétkék ruhában: a filmrendezőn egy sál is van a meleg ellenére; a sztáron farmer és egy póló ami úgy néz ki, mint amit 8 éve vettek a Gap-ben. Pattinson ennyire visszafogott. Sőt, szinte biztos vagyok abban, hogy ugyanaz a ruha van rajta, mint ami volt amikor találkoztunk a Cannes-i Filmfesztiválon 2014-ben. Akkor úgy gondoltom, elképesztően másnapos volt. „Nem lennék meglepődve,” vallja be mosolyogva. Sok mindent ünnepelhetett abban az évben, mivel két filmet is reklámozott a világ legnagyobb rendezői eseményén: egy kultfilmet az ausztrál David Michoddal (The Rover), és egy második filmet David Cronenberggel (a nagyszerű Maps to the Stars-ot). Néhány hihető mű a fiatalember számára, akit addig csak a halhatatlan vámpír eljátszása miatt ismertek és mert szakított Kristen Stewarttal, aki partnere volt a filmben is.

„Azon a fesztiválon amelyiken találkoztunk,” mondja Pattinson ahogy a drámai karrier-váltásáról beszélünk, „Brady vagy nyolc filmben volt benne. Hihetetlen volt. Annyira büszke voltam arra, hogy nekem volt kettő, ő pedig minden tizedik másodpercben egy másik filmben bukkant fel.”

Corbet (ami a ’sorbet’ szóval rímel) félszegen mozgolódik. Egyikük sem arrogáns, így aztán a rendező kissé megdöbben a Pattinsontól jövő dicsérettől. A színésznek ugyanakkor igaza van. Ha ismered Corbetet akkor az azért van, mert az elmúlt öt évben a legjobb európai arthouse filmeket nézted. Benne volt a Melancholiában (Lars von Trier), a Clouds of SIls Maria-ban (Olivier Assayas) és a Force Majeure-ben (svéd feketekomédia).

„Sehol nem bukkantam fel egy jegyzetfüzettel,” mondja amikor azt kérdezem, hogy arra használta-e ezeket a szerepeket, hogy megtanuljon belőlük rendezni. „Csak kíváncsi voltam, hogy hogyan dolgoznak azok, akiket csodáltam. Ki nem lenne az? Nem az volt a célom, hogy úgy nézzek ki, mint aki eltévedt egy európai stúdióban, „Hellót” kiabálva minden öt percben mindenki filmjében.”

Vagy szuperhősös, vagy indie filmet csinálsz. Ennyi!

Szórakoztató egy pár, száraz humorral és időnként rekettes megjegyzésekkel. Már 10 éve barátok, akkor találkoztak amikor Pattinson LA-be költözött. Corbet akkor lett híres, amikor 2003-ban felbukkant a tiniknek készült 13-ban, aztán egy nagyon más szerepet kapott a Thunderbirds remake-ében („Egy rajongói találkozón találkoztunk,” viccel Pattinson), aztán Michael Haneke Funny Games amerikai újra-dolgozásában volt az egyik gyilkos. Most 27 éves és van egy kisgyerek norvég partnerével (és a C. of a L társírójával), Mona Fastvolddal. Pattinson 30 és lehet, hogy jegyben jár az experimental pop sztár FKA Twigssel, attól függően, hogy melyik nap nézel rá a netre.

Filmjük annyira kifürkészhetetlen amennyire csak lehet; annyira kult; zenéjét Scott Walker szerezte. A főszereplő A Fiú (Tom Sweet), és a követkető történik, 1918-ban Franciaországba költözik, mert Az Apa (Liam Cunningham) egy diplomata a Versailles-i Békeszerződésen. Minden ami történik oda vezet, hogy évtizedekkel később egy fasiszta vezető lesz belőle. A Twilight sztárja egy befolyásos újságírót játszik, emellett egy meglepetés szerepe is van, amit jobb titokban tartani.

Hátborzongató stílusban forgatták a filmet, mintha egy horrorfilm lenne, a nézők egy jövőbeni katasztrófának lehetnek a tanúi anélkül, hogy sok segítséget kapnának. Tényleg gondolkodásra késztet. „A film képletes, nem egy szó szerinti magyarázata annak, hogy kettő meg kettő miért négy,” magyarázza Corbet. „A legabszurdabb dolog azokban a dokumentum filmekben amik a huszadik század gazembereinek eredetéről szól, hogy mindig van egy fordulópont ami meghatározza őket. És ez abszurd – látszólag jelentéktelen pillanatok ugyanannyira formálnak minket, mit a traumák. Néha mélyebben reagálok anyukám parfümjének az illatára amit öt éves koromban használt, mint amikor gyászolok egy barátot, aki eltávozott.”

Megkérdezem Pattinsont, Corbet mivel adta el neki a filmet. „Ha Angliában nősz fel,” magyarázza, „természetes idegenkedésed van a korhű filmekhez, főleg ha magániskolába jársz. Amint egy ilyen forgatókönyvet kapsz, egyből ’ugh’, elriaszt. De ezt elolvastam és érdekesen kortársnak tűnt. Egyszerűen nagyon szokatlan volt.” Corbet egyetért azzal, hogy bár a film szélsőséges, mégis modern kori rezonanciája van. „Sajnos,” sóhajtja, „száz év múlva is megcsinálhatnám ezt a filmet és akkor se lenne nem releváns.”

Ha az elsőrendű brit, akit R-Patz-nek hívnak a rajongók, akire a hírnév a fanyalgáson át talált rá, furcsa párnak tűnik ezzel a megfontolt amerikaival aki úgy döntött, hogy Hollywood elégtelen volt az ő agya számára, akkor ezek az elképzelések gyorsan eltűnnek. Corbet intellektusa kissé szarkasztikus és gyorsan nevetség tárgyává teszi bizonyos filmek pénzelését, amik nem szólhatnak másról, mint „egy depressziós taxisofőr és örökbefogadott fia, aki egy korábbi menekült… és együtt kapnak jóvátételt.” Pattinson lehet, hogy kevesebbet mond, de amit mond az számít és, egy elnyújtott metafórával, az ilyen hatékonyság az, amit az új filmjébe visz.

Vagyis, nélküle lehet, hogy a Childhood soha nem készült volna el. Corbet éveken át próbálta megszerezni a pénzt rá, mégis sok színész – főleg a fiatalok – bármilyen régi szerepet megkeresnek mondván, hogy abban van pénz, inkább, minthogy módszeresek legyenek. De Pattinson ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem ilyen.

„Ez a legokosabb módja a siker használatának”, mondja Corbet. „Mert ez úgy működik, hogy a színészek tárgyakká válnak bizonyos értékekkel és végeredményben te leszel az előadó és a producer, mert felhívhatsz egy rendezőt, akinek nehezen jön össze a pénz a filmjére és nos, hirtelen… Rob részvétele azt jelenti egy rendezőnek, hogy a film létre jöhet.”

Megkérdezem Pattinsont, hogy szerinte a rajongói a húszas éveiből követik-e furcsa útját. „Néha,” mondja, nem túl biztosan. „De sok minden nagyon bizonytalan. Szerintem olyan nincs, hogy láttad a Rovert és nem gondolod azt, hogy ’ez a srác próbál valami teljesen új dolgot csinálni.’ Az egésznek a lényege hogy zavart legyél, mivel én is ezt próbálom csinálni.”

A Twilight filmek egy vegyes dolog volt, de a főszereplői, mint ahogy Daniel Radcliffe is a Harry Potter után, jól használták a lehetőségeket. Kristen Stewart talán a legjobb filmszínésznő 30 alatt; míg Radcliffe arra használta a hírnevét és pénzét amit az ifjonc varázsló eljátszásáért kapott, hogy színdarabokban szerepeljen és megcsinálja úl filmjét egy fingó hulláról. Ezek a színészek elképesztően híresek lettek elképesztően fiatalon, aztán elmenekültek a mainstream-től. Míg sokan mások (Ruffalo, Johansson, Cumberbatch, Adams, Leto) akiket az emberek elképesztő veszteségnek tartanak a szuperhős filmekben, ők hárman a kihívásokat keresik. Pattinson elmeséli, ahogy Cronenberget egyszer megkérdezték, hogy a szuperhős filmek minősége növekedett-e, mire a rendező csak ennyit mondott, nem, „még mindig ugyanazok a hülye srácok egy köpenyben”.

Corbet közbeszól. Ez egy, mint mondja, „furcsa időszak” a kultúrában. „Óriási a tartalom, mégis hihetetlen, hogy a nagyrésze mennyire rossz,” mondja, egyszerre rázva a fejét és mosolyogva. „Lehet, ez csak azért van, mert egy goromba fráter vagyok, de szerintem lehetséges az hogy most minden elég szar. Az a furcsa dolog  van, hogy ha elmész vacsorázni a barátokkal akkor mindenki a bűnös élvezetekről beszél.”

„De nem lehetnek csak bűnös élvezeteid,” mondja Pattinson. „Mert akkor azok csak a te élvezeteid!”

Corbet egy gondolkodó aki törődik a dolgokkal, jellemzője a fiatal, indie, félénk társaságnak, akiknek sok idejük van olvasni. Pattinson, ugyanakkor, meglepő. Senki sem gondolta őt bizonytalannak, mégis igen kevés nagyon híres fiatal színésznek van mersze megmondani a véleményét, miközben a hírnév játékát játsszák. De nézzük a TV-ről alkotott véleményét. Azt mondja, hogy az emberek sokkal szimpatikusabbnak találják a kis képernyőre készült szerepléseket, mert az olyan, mintha valaki meglátogatná őket otthonukban. Könnyű. „De a moziba járás,” folytatja, „az emberek azt gondolják, hogy ’fizettem, el kellett utaznom idáig. Most szórakozni akarok. Szórakoztassatok”. A TV-vel, ha már valaminek a nézésével 30 órát töltesz, akkor már nem kell azzal foglalkoznod, hogy mutasd meg a subtext-et (subtext: a dialógusban közvetített tartalom ki nem mondott lényege), mint egy filmben. A subtext a felszínre kerül. Minél jobban elnyújtod a játékot egy szereplésről, annál inkább formálod meg saját magadnak a ki nem mondott lényeget, mint néző. Ezért sokkal árnyaltabbnak tűnnek, pedig csak a cselekedet tart tovább.”

Talán mindig is kívülálló volt. Talán ezért volt jó, mint a társdalomból kiutasított vámpír, Edward Cullen. Azon gondolkozom, vajon a tovább állás oka nem az volt-e, hogy elkerülje a világkörüli sajtóutakat. Vállat von. Élvezte őket, mondja. „Csak mindig részeg voltam.”

Több is van itt. Bevallja, hogy az első hírverési futtatás napi 80 interjúból állt – néha heteken át. „Őrültnek érzed magad, de szerintem a stúdió lentebb vitte a napokat, mert kezdtem teljes őrültségeket mondani.” Tippje hasonló úton járó színészeknek? „Legyél megbízhatatlan.”