És egy kritika a filmről.
Rendező: Brady Corbet. UKMoF. 2015. 116 perc
Mint amit még nem láthattunk eddig, az amerikai színészvágóforgatókönyvíró Brady Corbet első
rendezői munkája egy történelmi pszichodráma, vagy talán inkább dráma egy történelmi
pszichoanalízisről, ami egy tanulmányt mutat be a fasizmus felemelkedéséről egy akaratos fiatal
fiú szeszélyein és hatalmi harcain keresztül. Háttérként az 1919es párizsi békekonferencia szolgál,
ami a Versaillesi Béke megkötéséhez vezetett, a Childhood of a Leader pont annyira
könyörtelenül mogorva és ellenállhatatlan mint a film figyelemre méltó, nagyzenekari zenéje, a
zenészek zenésze, Scott Walker által.
Persze van valami a filmben a White Ribbonból, ahogy a film összepárosítja a gonosz elmét egy
kinézetre angyali gyermekkel és azzal, hogy Európa eközben a totális kormányzat felé sodródik.
Felbukkannak visszhangok a Remains of the Dayből is, ahogy a nagy vidéki ház felső és alsó
részeinek élete fennakad a titkos diplomatikus ügyekben, amik bennünk játszódnak le. Bár
osztozik Haneke szenvtelen nézetén az emberi természetről, a Childhood of a Leader semmiképp
sem egy derivátum. A félelem dominálja, helyenként művészfilmes horrorba is átmegy, ez a
kötelezően sötét mese nem hagy áldozatokat. Robert Pattinson négy rövid felbukkanása talán
elcsábít pár tinédzser lányt a jegyvételre; amennyiben igen, nem árt, ha felkészülnek egy
tagadhatatlanul felnőtt, intelligens, célozgató filmes tapasztalatra.
A rövidre fogott, retró stáblista után egy első világháborús montázs vezet be az elsőbe a három
fejezetből, amire a film oszlik: „Az Első Dühroham: Jelek a jövőről”. Olyan eszköz illetve
szóhasználat ez, amit akár Lars Von Trier is használhatott volna, de ha vannak itt visszhangjai a
dán rendezőnek, akkor a korai munkáit kell néznünk, mint az Európa vagy a Kingdom. Amint
Walker modern Gotterdammerung zenéje elhalkul, hogy lélegzethez juttathassa a történetet,
találkozunk az angyali kisfiúval – akiről csak sokkal később tudjuk meg, hogy ő 'Prescott' –, akiről
a történet szól. A tíz éves londoni Tom Sweet alakítja első filmszerepében, hátborzongatóan
remekül, az ijesztő Little Lord Fauntleroyt, hosszú szőke hajjal és közömbös kifejezéssel.
Prescott Franciaországban él odaadóan vallásos német származású édesanyjával (Berenice Bejo) és
társaságbeli amerikai diplomata apjával (Liam Cunningham), akit Wilson elnök tárgyaló
csapatának tagjaként küldtek át a párizsi megbeszélésekre. Vidéki városban élnek egy omladozó
kastélyban, ami már élt meg szebb napokat. Apuka legtöbb idejét a városban tölti, fiát anyjával és
a szolgákkal hagyva – beleértve Prescott vonzó, fiatal francia tanárát is, Adát (Stacy Martin).
A dolgok ott mennek félre, amikor látszólagos ok nélkül Prescott kővel dobálja a gyülekezetet a
vidéki templom mellett, ahol a betlehemi előadást gyakorolja a többi gyerekkel. Anyja
megparancsolja neki, hogy kérjen bocsánatot a paptól, aki azt javasolja, hogy az egész
gyülekezettől is kérjen bocsánatot – ez lesz az első hatalmi küzdelem anya és fia között, amik a
film során csak fokozódni fognak. A háttérfüggöny egy télies földművelő táj, jeges utakkal és
csupasz fákkal, és a kastély szépiás félhomálya (van ilyen??), ami, mint később megtudjuk,
Prescott muszlim, szövetkereskedő nagybácsikája díszített ki (mármint a kastélyt :P ).
A szoros fűzőt viselő Bejo anyja (nem Prescott anyja, Bejo????) eleinte elnyomottnak és
esetlennek tűnik, de hamar kiderül, hogy van benne valami mélyebb furcsaság, valami sokkal
komolyabb sérülés. A megválaszolatlan kérdéseket a család egy barátja, Charlie (Pattinson)
látogatása borzolja fel, aki riporter volt Németországban a háború alatt, vagy épp utána. Volt
viszonya az anyának vele? Az apa illetlenkedik-e Adával, a francia tanárral? A mi nézőpontunk
nem pont az, amit Prescott lát, de osztozunk vele a frusztráltságában azzal, hogy megérezzük a
dolgokat, amik pont kiesnek a karnyújtásunkon kívülre. Ő a bomlasztó kis ördög, aki félmeztelenül
jön le miután az egyik képviselő az apjával folytatott titkos beszélgetés után „csinos kislánynak”
hívja, majd visszautasítja az ételt, amikor az anyja érte küld. Ő az a Németország, ami jönni fog,
összerezzenve a ráképzelt rossz dolgok miatt, amik Európa rosszindulatú, haragtartó felnőttjeitől
jön? Vagy csak az átlagosan okos, makacs kisgyerek, némi antiszociális hajlammal?
A drámai, impresszionálisan filmezett utolsó jelenet valamivel később a jövőben inkább új
kérdéseket vet fel ahelyett, hogy megválaszolná az eddigieket. Itt Walker (ezt itt nem tudom
továbbra sem, hogy mondják rendesen) teljes zenekarral felvett zenéje (vagy nagyzenekar akar
lenni??) egy szinte süketítő magasságig megy fel, majd rézfúvósok ütéseivel és (jah, tudom, hogy
azt fújni kell, azért fúvós...) és vonósok keverékével egy igazi csizmás menetelésbe megy át.
Emellé a brit DoP Lol Crawley atmoszferikus 35mmes fényképezése és Corbet rendezése egy
tökéletes stáb felett, ad nekünk egy éles, költői keveréket drámai erővel arra, hogy egy jó rémálmot
okozzon.
Lányok, én most olvastam az Elle-ben megjelent interjút. Ez nem normális?
-twmmy-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése