2016 karácsony idusának huszonkettedik napja

Esküszöm, nincs türelmem megkeresni, hogy lefordítottuk-e már. Hát, nem találtam...

RP: I read the script quite a long time before I decided to do it and thought it was very-very-very solid and kind of interesting period in history and an interesting take on such a massive character as James Dean. It was so dependent for me on who was playing Jimmy. That – the whole movie for me. Even when I met Anton, if they just cast some guy who’s a James Dean look alike, I couldn’t have done the movie. However great Anton is, I just don’t think he would have cast a James Dean look alike anyway.,

Elég sokkal azelőtt olvastam a forgatókönyvet, hogy eldöntöttem, hogy megcsinálom és azt gondoltam, hogy ez egy nagyon-nagyon-nagyon alapos forgatókönyv volt, a történelem egy érdekes részében és érdekes megközelítéssel egy olyan nagy karakterről, mint James Dean. Számomra attól függött szinte minden, hogy ki fogja Jimmy-t játszani. Az egész film ezen állt. Még akkor is, amikor találkoztam Antonnal, ha csak egy olyan színészt fogadnak fel, aki hasonlít rá, akkor nem tudtam volna megcsinálni a filmet. Bármilyen jó is Anton. Bár nem hiszem, hogy csak egy hasonmást szerződtetett volna.

And then they cast Dane as James Dean and I thought Dane was great for a long time and I generally don’t work with a lot of guys my own age, and I thought that was another part of it as well.

És aztán Dane-t szerződtették James Dean szerepére. Már régóta nagyszerűnek tartottam Dane-t és általában nem dolgozok korombeliekkel, szóval ez is egy fontos része volt számomra.

I guess with me Dane and Anton all were looking at it as a totally different movie. I never looked at it as a movie about a photographer. That took me a while, however ridiculous it is. And I only started realizing it really how the photographer felt at the beginning of the shoot after thinking about it for ages, and also talking to Anton seeing that Anton’s connection, someone who’s quite inhibited when he was younger and stuff and the camera is the only way you can connect to people. And I think Stock has a little bit of that, he has so many insecurities, but he can boss people around as soon as he’s holding the camera. It’s a shield. I think Anton does understand that. Well, he obviously does. And Dane’s thinking about the movie as James Dean and Anton as the photographer and I’m just thinking about a guy’s shitty dad.

Szerintem én, Dane és Anton mindhárman máshogy tekintünk a filmre. Én soha nem egy fotós szemszögéből néztem a filmet. Ez eltartott egy ideig nekem, bármilyen röhejesen is hangzik ez. Csak akkor kezdtem el felismerni, hogy hogyan is érezhet a fotós amikor elkezdtünk forgatni és akkorra már rengeteget gondolkodtam a filmen, aztán amikor láttam Anton kapcsolatát, aki, mint mondta, fiatalként egy gátlásos ember volt, és a kamera volt az egyetlen módja, hogy kapcsolatot teremtsen az emberekkel. És szerintem Stock is ilyen volt valamennyire, annyi bizonytalansága volt, de amint a kamera a kezében volt, parancsolhatott az embereknek. Egy pajzs volt. Szerintem Anton megérti ezt. Nos, nyilvánvalóan érti. És Dane ugyebár James Dean szemszögéből gondolt a filmre, Anton fotósként, én pedig úgy, hogy a srác egy szar apa.

I went to the Leica office in London and they gave me a brief explanation of how to do it. But it’s definitely a skill, it’s not like someone can show you how to use the camera and then you can take pictures afterwards. You can sort of understand it, but it takes a long time to even be able to take okay pictures. Let alone good ones.

Elmentem a Leica irodájába Londonban, ahol tartottak egy rövid előadást arról, hogy hogyan is működik. De ez mindenképpen egy képesség, nem olyan, hogy valaki megmutatja hogyan használd és aztán csinálsz pár képet. Nagyjából meg tudod érteni, de sokáig tart, mire legalább egy oké képet tudsz csinálni. És akkor még messze vagy a jó képektől.

Before I shot this, I started shooting on the same Leica that Stock had and I really like it. It’s like a forgotten art now and soon to be totally forgotten. But there’s something quite gentle about it, compared to digital photography, cause you can just, there’s a certain aspects of it, you can’t force a picture, you’re so reliant on natural light and stuff that you really have to actually look first, you can’t just, if you’re shooting on an iPhone or whatever, you can take picture of anything and just put a filter on it afterwards or whatever. But with the Leica you kind of, it’s strict parameters.

Mielőtt forgattunk, csináltam pár képet azzal a Leica-val, ami Stock-é volt és nagyon tetszett. Olyan ez, mint egy elfelejtett művészet, és hamarosan teljesen feledésbe is fog merülni. De van benne valami finom, főleg a digitális képekhez képest. Van egy bizonyos jellege, nem erőltethetsz egy képet, nagyon függ minden a természetes fénytől és egyebektől, tényleg nézned kell először. Ha egy iPhone vagy ilyesmivel csinálsz képet, akkor bármit lefényképezhetsz, aztán legfeljebb szűrőt teszel rá, vagy bármi. De a Leica-val szigorú paraméterek vannak.

I think Dennis’ biggest problem is he can’t appreciate his own work, cause he was taking good photos before he met Jimmy as well, but he just didn’t regard them as anything worthwhile. And he wasn’t being rewarded for them. But I think when he sees East of Eden, he sees an artist, like the kind of apex of his talent and because Jimmy likes him and it’s basically when Jimmy gives him approval of the photos he allows himself to think himself as an artist cause he respects Jimmy’s work so much.

Szerintem Dennis legnagyobb problémája, hogy nem tudta értékelni a saját munkáját, mert már azelőtt is jó képetek csinált, hogy találkozott Jimmy-vel, de nem tekintette a munkáját értékesnek. És nem is jutalmazták érte. De szerintem amikor megnézni az Édentől Keletre filmet, egy művészt lát, aki a tehetségének a csúcsán van, és mivel Jimmy szimpatikusnak találja, és lényegében Jimmy ismeri el a képeit, akkor engedi meg magának, hogy művészként gondoljon magára, annyira tiszteli Jimmy munkáját.

2015

-twmmy-

Még mindig Life

Life

I: You must have seen his iconic photos especially the one with James Dean, but did you have any knowledge of Dennis Stock before you made the film?

RP: No and when I started looking at, I mean, a lot of his photos, even the ones like his photos of hippies and stuff, they're so famous. But for some reason Dennis Stock, even among photographers, his name is just not that famous. Which is incredible, considering how famous his work is. But yeah, I haven't heard of him before.

I: Did you start even, did you think it was necessary to get to know him that way of did you wanna sort of create him from scratch, to make him your Dennis Stock?

RP: There was this one video which Anton's, Anton's friend made a documenary about Dennis Stock and he interview him and they just gave me the uncut version of this interview and I watched it so many times, cause in between the takes, he didn't stop recording, and it was how Dennis was reacting to the guy who was interviewing him, he was so rude and so, just astonishing, like how and the guy was being so nice to him. And I learned a lot of him them, cause I think Dennis really harboured these resentments that he had when the movie's set, until, through his entire life. And I talked to his son Rodney about as well, like he was a very kind of, he had so many, so many, he had massive chick?? on his shoulders and stuff. I thought that was quite interesting.

I: When playing someone who has lived, would it put more responsibilities on your shoulders so you think, or can you just go as with any part?

RP: Yeah, in some ways I definitely felt more responsibility after I met his son, cause he was very raw to his son in their relationship and I didn't want to just fake some kind of happy ending or anything. I just thought that's kind of cruel. But yeah, at the end of the day you are interpreting it like however you wanna, like whatever you find interesting in the story, really. But yeah, you have some kind of responsibility.

I: What is it that you thought was interesting in the story, that made you wanna do it?

RP: I mean, I just connected, there's some, there's a strange kind of parallel I think between photography and acting, you're totally dependent, well, the Dennis Stock-kind of photography, where you're taking photos of famous people basically. Or, I don't know, when you're just taking photos of people, interesting, it's not always landscapes, for instance. In acting you're dependent on the material, the opportunity to act and how frustrating that is. And I think it was quite interesting to explore that in Dennis. And also there's another part of Dennis where he was so inhibited, but actually inhibited his work as well as his person. And I kind of related to that a little bit.

I: Some photographer friends of mine, they're very sensitive to how people who play photographers on films treat the camera. How did you go about that, cause Anton said he gave you one to, sort of  the camera becomes a part of your body, almost.

RP: Yeah, the Leica which I have in the movie, I was using that a lot and you do, if you're alking around you have, I mean, I have, basically took it everywhere for about three months before. It's a strange thing, you have kind of fonding, you become incredibly protective of it, mainly cause it's so expensive and I kept thinking I was gonna lose it all the time. But also it gives you a kind og strange poetry???, you have a purpose walking with it anywhere in the world. So I understood why Dennis was, you know, you can see on the photos of him, he loved that power you know, you can cover your face and take from the subject. But they have to be open to you. I think he really enjoyed that.

I: And also photography is still so important, photography says more than a false word?? it still does, really.

RP: Definitely. Especially now, people can barely read. It says a million words.

I: But you also see a lot of photographers that change sort of the course of the world sometimes, you have a --- photography and that causes people to react politically all over the world.

RP: Definitely. And even, it's interesting what causes such a massive things, because what I mean, in the story, the James Dean Photographs was probably seen by more people than the James Dean movies. And people look at the photographs and they're so brainwashed, cause the mood in you start which  Dennis Stock took too, is a PR campaign from the Studio saying that's how they wanted to promote him and it just worked so well, that like a whole generation of kids were saying 'I'm conflicted too, I'm not like my paretns, I wanna be something different' and this is the face of it. But it was completely manipulated, I mean, and people still connect to those photos now and it still represents a certain element of disaffected youth. Just crazy, cause he was just, I mean, literally just taking a photo of some guy walking down the street. There's nothing else to it! Like, it was a cool photo.

I: There is that mood in that photo.

RP: Yeah, definitely, but that's what I kind of, that's why I loved shooting that, it was such an, so odd, cause how can you have possibly thought that that would happen afterwards? Ever, in a million years.

I: What did James mean to you? Did he mean anything for you as an actor as you started in the business?

RP: I mean, really, like, Dane connects to him, I definitely had a period when I was, I always just thought he was .. and cool, I hadn't had a much deeper connection to it, I liked him as like a stylist. Things about camera technics, how you get a certain tone about your bodylanugage and stuff. But I don't know, I never really had a particularly deep connection to him.

I: Not like Dane, who worshipped him

RP: Yeah, Dane really meant a lot to him.

I: The comparisons of the film industry then in the seventies, sorry the '50s to today, do you think it has much changed the way they treated James Dean to how they treat young actors of fame?

RP: I mean, I think it was kind of breaking apart, I think Dean basically broke how actors before that were treated, because he was impossible, just impossible to contain and all the other actors wanted to imitate James Dean afterwards. But I think people can still get caught officially contracted to a studio but you can get blacklisted just as easily. I mean, if you piss off the wrong person you're done, immediately. Still, the industry is still controlled by very-very few people. And you have to play the game.

I: Do you consciously try, after the Twilight experience to go sort of defined, really other part, so independent films like this etc?

RP: No, I mean, these are the only things that appeal to me, really. There was not too much a contrast decision, I mean, I try not to repeat myself and that's it, really. But if I find a really cool thing which was similar to something (I really don't?) ---- I'd probably do that anyway.

I: Do you want to be challenged when you look for a new part?

RP: Yeah. You hope that doing something will allow you to learn something new about yourself and see where your boundaries are and hopefully making you more confident and bring something into your reality afterwards.

I: Can you say what happened after the Twilight experience, did you start to get part, I mean, you're very well known after that, you can get through the right doors to talk to people if you're interested in something.

RP: I mean, definitely, I talked to people, but like, really the people who I wanna work with they just hire you for the wrong reasons (???) I mean, at least, and you can tell when someone is hiring you or someone's offering you a job and they don't really wanna offer you the job and I wouldn't want with them anyway, and that's, I mean, I guess unless I really want to, but that doesn't happen very often anyway.

I: So how can you tell that?

RP: From the tone, I mean, and it's also one of the most depressing things ever, if you like someone and they're just like 'yeah man, if you wanna do it, you can do it' it's like, fine, I don't wanna do it.

I: Has the Twilight histeria turned down a little bit for you?

RP: Yeah. Well, it's weird, either I've gotten older and I just don't see it as much or I just live a slightly different life, I go to different places. Still, if you go to, I don't know, just quite random places, it can really spark off a bit of mayhem still. I think I'm just better dealing with it now.

I: I heard a story about you being on an airplane with 14 Danish teenagers.

RP: Yeah, on the way back from Budapest, you couldn't really believe that. The Danish hockey team.

I: Have you done The childhood of a leader yet, or are you gonna do it?

RP: Yeah, just finished.

I: It sounds very interesting.

RP: I think it's gonna be really good. That's why I was thinking this year everything I'm trying to do is really, cause I mean, ectremely challenging to the audience, but not like inaccessible, just, I mean, Childhood of a leader is basically a strange kind of thriller, or a horror movie. But it's nothing supernatural particularly about it. And it's a seven year old boy who is the lead. But I don't know, Brady's just got a great tone on it, I've never seen anything like it and the soundtrack is gonna be amazing, incredibly beautifully shot, so.

I: And the beard, that's for a film you're shooting right now, isn't it?

RP: That was for The childhood of a leader, I literally finished like two days ago.

I: I see. Are you located in America or in England now or is it between both?

RP: Sort of between both, yeah. I live in London for a few months and go back to LA in a few weeks, I think.

I: Thank you very much.

RP: Thanks a lot.

I: Biztosan láttad ezeket az ikonikus képeket, főleg azokat amik James Dean-nel készültek, de tudtál bármit is Dennis Stock-ról mielőtt a filmet forgattad?

RP: Nem és amikor elkezdetem megismerkedni a munkáival, úgy értem, nagyon sok képe hippikről meg ilyenekről készült, amik nagyon híresek. De valamilyen okból Dennis Stock neve még a fotósok között sem annyira híres. Ami meglepő, főleg ha megnézzük mennyire híres a munkája. Egyébként nem, nem hallottam róla a film előtt.

I: Fontosnak tartottad, hogy megismerd, hogy milyen lehetett, vagy csak a saját Dennis Stock változatodat akartad létrehozni?

RP: Volt egy videó amit Antont barátja készített, egy dokumentáció Dennis Stock-ról. Anton nekem adta a vágatlan változatot amit rengetegszer megnéztem, mert a megjelent felvételek között, amikor továbbra is ment a kamera látni lehetett, hogy Dennis milyen módon reagált az interjút készítőre, mennyire udvariatlan volt, pedig a srác nagyon rendes volt vele. Ebből nagyon sokat tanultam róla, mert szerintem Dennis nagyon mélyen elraktározta magában ezeket a nehezteléseket amik történtek vele attól az időből amikor a film játszódik, egészen élete végéig. Beszéltem a fiával, Rodney-val is, ő is azt mondta, hogy Dennis olyan valaki volt, akinek sok minden nyomta a vállát. Ezt nagyon érdekesnek találtam.

I: Amikor élő személyt játszol, akkor nagyobb felelősséged van, vagy csak úgy közelíted meg, mint bármilyen más szerepet?

RP: Igen, bizonyos szempontból nagyobb felelősséget éreztem, főleg miután találkoztam a fiával, mert Dennis nagyon zord volt a fiával a kapcsolatukban és nem akartam egy hamis happy endinget vagy ilyesmit. Azt nem tartottam helyesnek. De igen, végül úgyis úgy értelmezed a szerepet, ahogy akarod, ahogy érdekesnek találod a történetet. De igen, van némi felelősséged.

I: Mit találtál érdekesnek a történetben, miért akartad megcsinálni?

RP: Volt valami, amihez kötődni tudtam benne, ott volt az a furcsa párhuzam a fotózás és a színészkedés között ami tetszett, mert teljesen függesz attól, nos, úgy értem a Dennis Stock-féle fotózási módszer esetén, amikor híres emberekről készítesz képeket. Vagy nem tudom, amikor csak emberekről készítesz képeket, érdekes, nem mindig tájképeket például. Színészkedés esetén is az alapanyagtól függ minden, a játszás lehetősége és hogy ez mennyire frusztráló. És ezt érdekesnek találtam, hogy felfedezzem ezt Dennis-ben. Aztán ott volt az is, hogy Dennis mennyire gátlásos volt, saját magát gátolta mind a munkájában, mind az életében. És ezzel valamennyire tudtam azonosulni.

I: Néhány fotós barátom nagyon érzékeny arra, hogy a filmekben hogyan kezelik a kamerájukat azok, akik fényképészt játszanak. Hogyan foglalkoztál ezzel, Anton említette, hogy adott neked egy kamerát, hogy szokjad, hogy a tested részévé válik.

RP: Igen, a Leica amit a filmben használok, sokat használtam, a film előtt szinte mindenhová magammal vittem legalább három hónapon keresztül. Furcsa volt, egyfajta kapcsolat lett közöttünk, nagyon védelmezővé válsz vele, főleg azért mert elképesztően drága és mindig azt hittem, hogy el fogom veszíteni. Ugyanakkor mintha célt adna, mintha okod lenne, hogy miért vagy a világban ott, ahol vagy. Szóval megértettem, hogy Dennis miért, ahogy képeket látsz róla, imádta azt a hatalmat, tudod, hogy te eltakarhatod az arcodat, de az alanyod ezt nem teheti meg. Nekik nyitottnak kell lenniük feléd. Szerintem ezt nagyon szerette.

I: És a fényképészet még mindig fontos, mert sokat árul el.

RP: Mindenképpen. Főleg most, hogy az emberek alig tudnak olvasni. Egy kép több millió szót elmond.

I: De sok olyan fényképészt is lehet látni, akik szinte megváltoztatják a világ menetét néha, készülnek képek, amik az emberekből politikai reakciókat váltanak ki.

RP: Igen. Furcsa, hogy mi okoz ilyen dolgokat, mert például a James Dean Képek-et valószínűleg többen látták, mint James Dean filmjeit. Az emberek nézik a képeket és annyira agymosottak, mert a hangulat amiben kezdesz az az, amit Dennis Stock is csinált, ami nem más, mint eg y PR kampány a stúdió részéről, mert ők így akarták eladni Dean-t és ez annyira jól működött, hogy egy egész generációnyi kölyök mondta azt, hogy 'én ellenállok, nem vagyok olyan mint a szüleim, valami más akarok lenni' és ez az arc hozzá. De az egész irányítva volt, az emberek még mindig azonosulnak ezekkel a képekkel, mert valamiféle elhidegült fiatalságot látnak benne. Őrület, elvégre csak egy képet készített egy srácról, aki az utcán sétált. Nincs benne semmi több! Annyi, hogy egy pöpec kép lett.

I: Ott van a hangulata képnek.

RP: Igen, hogyne, ez volt az, amit imádtam forgatni, annyira furcsa volt, mert hogyan is gondolhattad volna, hogy mi fog történni utána? Hogy is gondolhattál volna erre?

I: Mit jelentett számodra James? Jelentett bármit is mint színész, amikor elkezdtél ebben a szakmában dolgozni?

RP: Inkább Dane az, aki azonosulni tud vele, nekem is megvolt az az időszak, amikor azt gondoltam, hogy milyen király, de nem nagyon volt mélyebb kapcsolatom vele. Tetszett a stílusa. Amit csinált a kameratechnikával, hogy hogyan ért el egy bizonyos hangulatot a testbeszédével meg ilyenek. De nem tudom, mélyebben soha nem igazán kapcsolódtam hozzá.

I: Nem úgy mint Dane, aki rajongott érte.

RP: Igen, Dane számára nagyon sokat jelentett.

I: Ha összehasonlítod a filmipart a hetvenes, bocsánat az ötvenes évekkel a mostanival, szerinted sok minden változott, például ahogy viselkedtek Dean-nek az nagyon eltér attól, hogy hogyan kezelik a mostani fiatal színészek hírnevét?

RP: Szerintem az az időszak egy új fordulat volt, szerintem Dean megtörte azt a szokást, ahogy addig a színészeket kezelték, mert lehetetlen volt megfékezni, az összes színész utánozni akarta James Dean-t utána. De szerintem az emberek még mindig be tudnak kerülni a stúdiók hivatalos csapdáiba és nagyon könnyen feketelistára kerülhetsz. Ha a rossz embert haragítod magadra, akkor véged is van, azonnal. Az ipart még mindig csak pár ember irányítja. És játszanod kell a játékot.

I: A Twilight utáni történtek után szándékosan próbálsz másfajta szerepeket vállalni független filmekben?

RP: Nem, úgy értem, ezek azok a dolgok, amik tetszenek. Nem valami ellentétes döntés, csak próbálom nem ismételni önmagam, ennyi. De ha valami nagyon szuper dolgot találok, akkor azt úgyis megcsinálom.

I: Kihívást keresel amikor új szerep után nézel?

RP: Igen. Reméled, hogy azáltal, hogy csinálsz valamit, tanulni tudsz magadról és megláthatod, hol vannak a határaid és remélhetőleg még magabiztosabbá válsz és valamit utána hozzá tudsz adni a valóságodhoz.

I: Mondanád azt, hogy a Twilight után történtek miatt kezdtél olyan szerepeket, úgy értem, utána nagyon ismertté váltál, ezért könnyebb volt kinyitnod bizonyos ajtókat, beszélhettél a megfelelő emberekkel ha érdekelt valami?

RP: Igen, mindenképpen, sok emberrel beszéltem, de azok akikkel dolgozni szeretnék a rossz okok miatt vesznek fel (???), úgy értem, meg tudod mondani, ha valaki felvesz vagy felajánl egy munkát amit nem akarnak igazán felajánlani és azt nem is akarnám, és ez, akarom mondani, hacsak nem akarom mindenképpen megcsinálni, de az egyébként sem történik meg túl gyakran.

I: Hogyan tudod megkülönböztetni?

RP: A hangnemből, úgy értem, az egyik legszomorúbb dolog az, amikor szeretsz valakit, és az a valaki csak úgy reagál, hogy 'igen haver, ha meg akarod csinálni, akkor csináld', mintha neki mindegy lenne, akkor nem igazán akarom megcsinálni.

I: A Twilight hisztéria csökkent már valamennyire számodra?

RP: Igen. Nos, furcsa, most vagy csak öregebb lettem és már nem látom annyira, vagy csak valamennyire másabb életet élek, más helyekre járok. De még most is vannak olyan helyek, ahol fel tudnak csapni a lángok. Szerintem most már jobban kezelem.

I: Hallottam egy történetet rólad és 14 dán lányról egy repülőgépen.

RP: Igen, Budapestről jöttem vissza, nehezen hinnéd el, mi történt. A dán hokicsapat volt.

I: Megcsináltad már a Childhood of a leadert, vagy majd csak fogod?

RP: Igen, most lett kész.

I: Nagyon érdekesnek hangzik.

RP: Szerintem nagyon jó lesz. Ezért gondoltam, hogy minden amit idén csinálni próbálok az nagyon nagy kihívás elé állítja a nézőt, persze a filmek nem elérhetetlenek, csak például a Childhood..... tulajdonképpen egy furcsa thriller vagy egy horror film. De nincs benne semmi természetfölötti. És a főszereplő egy hétéves kisfiú. De nem is tudom, Brady fantasztikus hangulatot teremtett, még soha nem láttam ilyet és a film zenéje is nagyszerű, gyönyörűen forgatott film.

I: És a szakáll, az a most forgatott filmért van, igaz?

RP: A szakáll a Childhood-ért van, most végeztem vagy két napja.

I: Értem. Amerikában vagy Angliában laksz most, vagy esetleg váltogatsz a kettő között?

RP: A kettő között, igen. Az elmúlt pár hónapban Londonban éltem, aztán pár héten belül LA-be megyek, azt hiszem.

I: Nagyon köszönöm.

RP: Köszönöm.

Még februárban csinálták úgy tűnik.

DeHaan és Rob az Associated Pressel

I: Dane DeHaan and Robert Pattinson team up for Anton Corbijn's Life which follows the
relationship between photographer Dennis Stock and James Dean. In order to do justice to the
iconic actor DeHaan did plenty of research.
DD: You know, it was a lot of reading. Trying to figure out who is this guy? Like, not how
everyone thinks of him but who was he really?
I: Like his co­star Pattinson tried to understand his charater too. He even attempted to master
photography with varying degrees of success.
RP: I was really into it before I saw the photos. Then like, I thought like when someone tells you
the fundamentals you think it's all gonna come out, they're gonna be amazing and when not, I
don't understand! Wow, they're like hideous photos (nem ezt mondja, de nekem csak ez passzol :/ )
I: The film shows how Dean struggled with life in the spotlight, something both DeHaan and
Pattinson understand.
DD: This film, I related to the character a lot more than other films, cause he's an actor dealing
with the pressures of Hollywood. And that's something that I personally can relate to.
RP: The first period of kinda getting famous, it was just incredibly strange to me. And really fun at
the beginning. Cause you didn't realize the consequences of anything. You could say or do
whatever you wanted and just didn't matter.
I: Sadly James Dean's fame and life was short, he was killed in a car­crash aged 24.
I: What if you could hang out with Dean for a day, what would you do?
DD: We'd have to go driving, I mean, like for sure, we'd definitely go driving. We'd definitely talk
about acting and yeah, maybe we'd like go to the Chateau Marmont and just get into some trouble.
RP: I'd take a bunch pf photos of him, cause you have a whole career and sell a bunch and licence
them out afterwards.
I: With great reviews from critics, Life is worth a watch.


I: Dane DeHaan és Robert Pattinson közösen szerepelnek Anton Corbijn Life című filmjében ami
a fotográfus Dennis Stock és James Dean kapcsolatát követi. Annak érdekében, hogy hitelesen
alakítsa az ikonikus színészt, DeHaan rengeteg kutatómunkát végzett.
DD: Sokat olvastam róla. Próbáltam kitalálni, hogy ki is volt ez a srác? Nem azt, amit
mindenki gondolt róla, hanem hogy ki volt ő igazán?
I: Csakúgy, mint társszereplője, Pattinson is próbálta megérteni a karakterét. Még a fotózást is
próbálta elsajátítani, kisebb-­nagyobb sikerrel.
RP: Nagyon élveztem addig, amíg meg nem láttam a képeket. Aztán azt gondoltam, amikor
elmondják neked az alapokat azt hiszed, hogy minden rendben lesz, nagyszerűek lesznek a képek,
aztán amikor mégsem, nem értem! Wow, ezek szörnyű képek!
I: A film bemutatja, hogy Dean hogy küzdött a reflektorfényben való élettel, amit mind DeHaan és
Pattinson megértenek.
DD: Ebben a filmben, sokkal jobban azonosulni tudtam a karakterrel, mint bármelyik másik film esetén,mert ő egy színész volt, aki próbált megbirkózni a hollywoodi nyomással. És ez olyan, amivel
személy szerint azonosulni tudok.
RP: Az első időszak amikor híressé váltam, az nagyon furcsa volt. És eleinte jó móka is volt. Mert
nem ismerted fel a következményeket. Mondhattál és csinálhattál amit csak akartál, nem számított.
I: Sajnos James Dean hírneve és élete rövid ideig tartott, 24 évesen egy autóbalesetben életét
vesztette.
I: Ha egy napot Dean­nel tölthetnél, mit csinálnátok?
DD: Elmennénk vezetni, tutira, biztos vezetni mennénk. Beszélnénk a színészkedésről is és igen,
talán elmennénk a Chateau Marmontba, bajt okozni.
RP: Egy csomó képet csinálnék róla, mert abból egy egész karriert lehet csinálni, aztán eladnám
mindet, majd levédetném őket.
I: A Life nagyszerű kritikákat kap, érdemes megnézni.

-twmmy-

The Irish Times Life ismertetés- Riport Robert Pattinsonnal

Eredeti cikk

Robert Pattinson: 'Úgy érzem, mintha egy kisebb szélütésem lett volna és most csak
valóságshowkat nézek a TV­ben'


Nemrég leginkább a Twilight halhatatlan tinédzsereként, Edwardként ismerték, Robert Pattinson
lassan újraalkotja magát – tűnődő szépfiúból a keresett főszereplő felé
Igaz, hogy Stormont válságban van és a helyi munkanélküliségi ráta nem egy kellemes olvasmány,
de Észak­-Írország legalább – ha csak ideiglenesen is – dicsekedhet egy Robert Pattinsonnal.
Múlt hónapban a korábbi Twilight és Harry Potter sztár két Co Down friss házast boldogított
azzal, hogy megjelent az esküvői partijukon. Elment továbbá a Cypress Avenu - ­ra Van Morrison
70. születésnapja alkalmából és kifejezetten jó minősítést kapott azok körében, akik
autogramokat és szelfiket szeretnének.
Még maga Pattinson szerint is kicsit ragyogóbban süt a nap akkor, amikor északkeleten van:
„Mindig süt a nap, amikor itt vagyok,” ámuldozik a szakállas, fiatal színész. „Azt mondják, esik.
De én még nem láttam.”
Pattinson okkal jött Ulster­be. A Game of Thrones és a hamarosan bemutatásra kerülő Dad's Army
újrafilmesített változata után James Gray The Lost City of Z a legutóbbi fontosabb film, ami
Észak­Írország különböző helyein forgat, beleértve a Methodist College­t, a Strangford Lough­t és
a Craigavon House­t. Nem mintha Pattinson sok időt töltött volna ezekben az impozáns
épületekben. „A legtöbb időt azon a hajón töltöttem, ami szétesőben van,” nevet.
A The Lost City of Z a brit kutató, Percy Fawcett nyomában kutat, aki 1925­ben eltűnt az
Amazonban miközben egy ókori elveszett várost keresett. A következő években több száz kutató
és tudós veszett el mialatt nyomokat próbált volna találni Fawcett csapatáról.

Arábiai Pattinson

Bizarr módon ez a második, Pattinsont is szerepeltető film idén, amiben egy 1920-­as évek beli brit
kutató van: nemrég játszotta Thomas Lawrence­t (igen, Arábiai Lawrence­t), Nicole Kidman
oldalán a Werner Herzog ­féle Gertrude Bell önéletrajzi filmjében, a Queen of the Desert­ben.
Egyedül próbál feléleszteni egy al­műfajt?
„Tudod, egészen tegnapig nem is gondolkodtam ezen,” mondja Pattinson. „Fogalmam sincs, hogy
történt. Persze, az egyik a sivatagban játszódik, a Z pedig a dzsungelbe megy majd. De attól még
hasonlóak. Évekkel ezelőtt írtam alá a papírokat mindkét filmhez és most furcsa, hogy egyszerre
történnek.”

Mind Pattinson és a stáb hamarosan Kolumbiában fogja folytatni a forgatást. Remélem meglett
minden fontos injekció?
„Ha. Csak nem olvasod az emailjeimet? Tegnap beszéltem egy másik színésszel és ő beszélt erről
a sokféle felvételről. Nekem még nincs semmim. Aggódnom kellene emiatt? Mert arra gondoltam,
talán csak szembenézek a dologgal, mint egy férfi."
Arra készül talán, most, hogy frissen jött a Werner Herzog forgatásról, hogy teljesen Klaus Kinski
lesz belőle a dzsungelben?
„Voltak ezek az ötletek a kisebb krokodilokról a folyóban. De szerintem az én karakterem gyáva.
Kicsit tartok a majmoktól. Ezreivel vannak majmok Columbiában. Több van belőlük mint
madarakból. Láttad azt a videót, ahol a majom megmenti egy másik majom életét? Lehet, hogy át
fogják venni az uralmat.”
Nem vagyunk túlságosan meglepve, hogy Pattinson karrierje messzenyúló,majmokkal teli,
mitológiai helyekre juttatja őt. Miután nagyban kezdte – nagyban a Forbes szerinti 100
Leghíresebbje között – mint Cedric Diggory a Harry Potter és a Tűz Serlegében és mint Edward
Cullen a Twilight sorozatban, Pattinson (29) titokban az írók világába csúszott át. Herzogon kívül
dolgozott David Michoddal (The Rover) és kétszer David Cronenberggel (Cosmopolis és Maps to
the Stars).
Vajon a színész, aki a People magazin szerint a világ 100 legbefolyásosabb emberei közé sorolta őt
24 évesen, szándékosan kerüli a mainstream projekteket?

Homogenizált szerepek

„Csak abban az értelemben, hogy az összes ilyen nagyszabású dolog amivel találkozom, a
karakterek mind homogenizáltak,” mondja Pattinson, aki viccelődve – de nem teljesen –
„különcnek” jellemzi magát. „Szóval arról van szó, hogy vagy klisét játszol, vagy egy másik
színészt utánozol. Ha lenne egy nagy film egy különc karakterrel, akkor nem ijednék meg tőle.”
Ő kutatja fel a művészvilág nagyjait, vagy ők kopogtatnak Pattinson ajtaján?
„Egy kicsit mindkettő. James Gray már ősidők óta kedvenc rendezőm volt. Amikor láttam a Two
Lovers­t, azt gondoltam az volt az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Egy igazán mély szinten.
Három dolgot is próbáltam összehozni vele. Egyik sem valósult meg Ezért a Z egy valóra vált
álom. Herzog véletlenszerűbben jött össze. De amint lehetőséged van rá, dolgozol vele.”
„Egy ideje már próbáltam Claire Denissel dolgozni és ez valószínűleg működni is fog, ami
őrületes. Aztán itt vannak a Safdie testvérek. Ők a mozi jövője, szerintem.”

Mondta, mint egy igazi rajongó.

„Hmm. Fiatalabbként, igazi filmrajongó voltam. Amikor Londonban éltem elképesztő mennyiségű
filmet megnéztem. Úgy túnt, nagyobb türelmem volt a Német Új Hullám filmeknek. Most nem
tudom mi történt. Úgy érzem, mintha egy kisebb szélütésem lett volna és most csak
valóságshowkat nézek a TV­ben. Belekapaszkodok a pár megmaradt agysejtembe.”
A következő író­rendező Pattinson sorában Anton Corbijn, aki a Life című filmjében rá osztotta a
fotográfus Dennis Stock szerepét, aki az ikonikus „Boulevard of Broken Dreams” képet készítette
James Dean­ről 1955­ben. (Törött álmok sugárútja)

A film a Dean (Dane DeHaan) és a Life magazin fotósa közötti rövid barátságot mutatja be. Stock,
annak ellenére, hogy a szörnyen csinos Pattinson alakítja, messze van a könnyen eladható
hősöktől. Mint bukott apa és művész úgy tűnik, soha nem érzi jól magát a bőrében. A londoni
születésű sztár ritkán nézett ki ennyire, nos, koszosan.
„Megvan benne ez a dolog,” bólint Pattinson. „Nem tudom, hogy ez egy normális dolog­e a
színészeknél. Talán más színészek a háttérbe tolják. De nekem mindig a fejemben van ez a
gondolat: azt gondolom, hogy csaló vagyok és próbálom visszaszerezni az önbizalmat ahhoz, hogy
elkezdjek előadni.”

„Vannak párhuzamok köztem mint színész és közte mint fotós között. Van valami benned, ami azt
mondja, hogy csináld meg, miközben minden más szeglete az agyadnak azt mondja, hogy 'csaló
vagy, áruló vagy'.”
„Dennis Stock­ban egyfajta önutálat van. Ő egyike azoknak, akik annyira utálják önmagukat, hogy
képtelenek mást szeretni.”

Az RPatz jelző

Az elbűvölő és örökké túlzottan szerény Pattinsont nehéz összeegyeztetni azzal a szuper-
világkörüli­megasztárral akit a magazinok csak RPatz­ként emlegetnek. Elmondom neki, hogy
amikor először láttam ezt az egyedi rövidítést, felhorkantam és ezt gondoltam: ez soha nem fog
megmaradni.
„Mindenkit hívnak valahogy, gondolom,” mondja vidáman. „Szeretném tudni, mi volt az ok
emögött. Mindig azt hiszem, hogy ez valamiféle megvetés csodálatként álcázva.”
Így, RPatz egy Orwell­i kreáció, jegyese a zenész FKW Twigs és aki lehet, vagy lehet, hogy nem
tervez egy kocsmai esküvőt chipsszel, egy vegasi fegyveres párbajt, vagy egy bulit egy óriási
kastélyban. Édesanyja Clare vagy igen, vagy nem venné jó néven. És így tovább.
„Anyumnak van Google Alert­je (ezt te biztos jobban tudod mi :D ),” mondja. „Ez a legszörnyűbb
erőszak. A legzavarbaejtőbb dolog az, amikor magadra keresel rá az interneten. Semmi nem lehet
rád hatással addig, amíg nem keresel rá magadra. Azok, akik odafigyelnek az ilyen dolgokra azt
hiszik, hogy a való élettel lépnek kapcsolatba. De az internetes kommentek nem egyenlőek a való
élettel. Szerencsére.”

Messze az RPatz­es őrülettől, Robert Pattinson ki nem állhatja magát nézni a képernyőn.
„Nem szeretem megnézni a kész filmet. Néha szeretem nézni a közönséggel. De ha nem szereted,
akkor nagyon szar érzés. Néhány filmen szeretem a playback­et nézni (itt nem tudom mire
gondol). Mert akkor talán még tudsz valamit javítani a helyzeten. De ez trükkös. Mert nem a te
döntésed.”

Egyébként élvezi a folyamatot?

„Nos, ez furcsa. Mert eredetileg nem akartam színész lenni. Az iskolában a dráma tanárom azt
mondta, hogy csináljak bármit, csak ne színészkedjek. Szóval amikor elkezdtem színészkedni,
mindig hátrányban éreztem magam. Úgy éreztem, bizonyítanom kell valamit. 15 évvel később még
mindig bennem van ez a mély emlék. Valószínűleg mindig is meglesz.”
Megint nevet: „Oh, nos. Mit is beszélek? Azt hiszem, az agybaj megint belém ütött.”

The Telegraph Life kritika

Life: egy magával ragadó rálátás (betekintés) James Dean­re (életébe)


Dane DeHaan és Robert Pattinson ragyognak Anton Corbijn visszafogott James Dean portréjában
Az örökké és mindenhol jelenlévő James Franco egyszer azt mondta hogy a felemelkedő híresség
Dane DeHaan a megszállottja. Van ebben valami. Franco játszotta Allen Ginsberget a Howl lo and
behold­ban, DeHaan egy másik Allen Ginsberg filmben bukkant fel, a Kill Your Darlingsban.
Mindketten voltak Zöld Manók (Pókember). És most DeHaan egy olyan szerepet játszik, amiért
Franco Golden Globe­t kapott 2001­ben: James Dean.
Anton Corbijn Life című filmjében DeHaan már a legelső pillanattól egy nagyon is önmagává tett
Dean­t alakít és azonnal nagyon lenyűgöző is. A hasonlóság csekély – ha valakihez nagyon
akarjuk hasonlítani, akkor inkább egy fiatal Brad Pittként néz ki. Cigarettázik a távolba merengve,
egy medence közelében egy hollywoodi partin, amit a rendező Nicholas Ray dobott. Az a
szóbeszéd járja, hogy Ray valószínűleg őt fogja szerepeltetni a Rebel Without a Cause­ban, amint
az előzetes vetítései Dean első filmjének, az Édentől Keletre filmnek bizonyítják, hogy ő az új
sztár.

De ez a Dean nem hagyja, hogy bármi is a fejébe szálljon. Legalábbis semmi a magányon és a
kívülállók haragján, meg ilyesmik. Egy fotós közelíti meg, sokkal inkább szimpla érdeklődés mint
paparazzi­féle szándék miatt. Ez Dennis Stock (Robert Pattinson), egy szabadúszó aki próbálja
elismertté tenni a nevét és akinek épphogy csak sikerült besurrannia Ray ajtaján. De szüksége van
valami nagy fogásra, egy átütő sikerre. Dean, miután tetőtől talpig megnézte magának a fotóst
cigarettát fogó hajított ujjain át, egy hirtelen ajánlatot tesz, csak úgy minden ok nélkül – egy
spontán kávé­meghívás, a következő napra.

DeHaan egy szomorú, komikusan közönyös ellentmondással játszik – az egyik Dean olyan, mint
Holden Caulfield, a másik pedig leplezetlenül vidám ám csak mesterkélten, mert máshogy nem is
lehetne az.
„Intelligens srác vagy?” kérdezi az új stúdió főnök Jack Warner (Ben Kingsley), félreérthetetlen
bajlóslattal a hangjában, mielőtt felkapcsolna egy sebességgel. Majd hirtelen ő lesz Don Logan a
Sexy Beast­ből. „Ha nem vagy jó fiú, addig foglak b­­­szni, amíg már nagyon fáj.” Warner egy
árucikket akar és nem biztos abban, hogy Jimmy lázadó oldala segít majd ebben.
De Stock is, akinek van egy elvált ­felesége és egy kisfia akit alig lát, a maga kezére játszik, ahogy
elcsór egy étkezési jegyet (??). Az alábecsült Pattinson egy hideg halat játszik, és meggyőzően
bújik bele Dennis aurájába, a változékony elszántság aurájába: folyamatosan nyaggatja Dean­t,
követi New Yorkba, koszos lakása körül ólálkodik. A sztár félig aggódva, félig szórakozottan
figyeli az eseményeket, nem tudja eldönteni, hogy szüksége van­e erre a keselyűre, aki körülött
ugrál.

Luke Davies, akinek Heath Ledger egyik utolsó munkáját, a 2006­os Candy­t, egy ausztrál
függőségről szóló drámáját is írta, átgondoltan megírt forgatókönyve megérti Dean hírnevét, abban
a pillanatban, amikor valami megváltozott – nemcsak egy új filmsztár születésének a születését, de
annak a hírességnek a születését is, aki vonakodik attól, hogy világgá kürtölje a sebezhetőségét.
Stock fotózta a leglegendásabb képeket Dean­ről amiket ma láthatunk róla: leghíresebb, amin New
York utcáján az esőben sétál egy esőkabátba burkolózva, egy cigarettával az ajkai közt; és a
sorozat, amit Dean családi farmján, Indianában készítettek. De a film túl okos ahhoz, hogy mint
természetes zseni tolja a képünkbe ezt a Weegee­féle alakot.

Vannak fotósok, akiknek a kamera olyan, mintha egy extra végtag lenne, de ő nem olyan. Minden
alkalommal amikor Pattinson a kameráért nyúl olyan, mintha valami sunyi lenne a mozdulatában,
mintha épp ellopna valamit, jól tudván, hogy a pillanat hitelessége van kockára téve.
Corbijn számára – aki maga egy híresen elismert fotós volt már azelőtt, hogy filmes karrierjét
elkezdte volna – ez egy érdekesen személyes film arról a pillanatról, amikor a vaku villan, és
ahogy ez a pillanat megváltoztatja az összes emberi kölcsönhatás természetét. „Csalódtam
benned,” mondja Jimmy Dennisnek amikor Dennis egy traktoros képet próbál beállítani, némi
ironikus mosollyal az ajkán, de nem mosolyog eléggé ahhoz, hogy enyhítse szavainak fullánkját.
A filmben nagyszerű nevek bukkannak fel, olyanokkal tölthetünk időt mint Natalie Wood, Eartha
Kitt, Raymond Massey és Lee Strasberg. De ez egy visszafogott kép a hollywoodi cirkuszról, egy
nagy csúcs a fények nélkül. Valahol legbelül ott ül James Dean boldogtalanul és egyedül.

-twmmy-

'Nagyon nehéz azt hinni, hogy nem csak egy csaló vagy' - Times interjú

A cikk további része az RPL-en

Egy magánszobában vagyunk egy magán tagsági klubban Shoreditch­ben, kelet ­Londonban, ahol
Robert Pattinson egy kényelmesnek tűnő kanapén ül szűk fekete farmerban és szűk fehér pólóban.
Annyira el vagyunk zárva a való élet nyüzsgésétől, amennyire csak lehetséges a fővárosban, ami
végül is az egésznek a lényege.
„Még mindig elég ideges vagyok nyilvános helyeken,” mondja Pattinson. „Az emberek oda
akarnak jönni hozzád beszélgetni, de még mindig nem találtam meg a módját, hogy jól kezeljem
ezt. Sok hírességnek van ez a szellemi védőpajzsa,” magyarázza, kezével az arca előtt hadonászik.
„Nekem még most sincs.”
Ha ez nyafogásnak tűnik – mint egy buhuhú, a hírnév ára­ ­féle nyávogás – akkor szeretném
kijelenteni, hogy Pattinson esetében nem ez a helyzet. Először is meg kell néznünk, hogyan is
jutott el idáig.
Szóval egy képzelten 21 éves színész nyugat­Londonból megkapja a főszerepet a Twilight című,
fiataloknak szóló regények feldolgozásában, regények melyekben szexi, szorongó tinédzser
vámpírok vannak. Az öt film alatt, melyek 2008­ban kezdődtek, a Twiligh saga a legnagyobb
hasznot hajót franchise­á nőtte ki magát, melynek köszönhetően Pattinson elképesztően tehetős
(most 65 millió fontra becsülik) és elképesztően kívánatos lett (a Glamour magazinban négyszer
lett A Világ Legszexibb Férfija egymás után). Milliók hívják R­Patz­nek.
Ez már önmagában elég dezorientáló, de hogy tovább fokozzuk a dolgokat, kapcsolatba kerül
filmbeli szerelmével, Kristen Stewarttal. A kapcsolat nagyon nyilvánosan és nagyon csúnyán ér
véget 2013­ban, miután kiderült, hogy Stewart megcsalta egy hollywoodi filmrendezővel. Hogy
elkerülje a fotósokat és a megszállott rajongókat, sokszor vagy A) álcázta magát vagy B)
bezárkózott óriási LA villájába. Lényegében ez volt Pattinson húszas évei.
Azt mondja, ez az időszak még most sem fér a fejébe. „Még akkor sem amikor történt, fogalmam
sem volt arról, hogy mi történik,” mondja. „Emlékszem, amikor az első Twilight film promója
volt, még mindig azon gondolkoztam, hogy egyetemre megyek utána, nemzetközi kapcsolatokat
tanulni. De aztán csak...” nem fejezi be a mondatot.
Az egészből csak Twilight lett? „Igen. És egyre jobban belekerülsz a dologba. Elkerülhetetlenül.”
A franchise­nak három éve lett vége, ezért megkérdezem, hogy most már jobban átlátja-­e, hogy
mennyire megváltozott az élete?
„Nem,” mondja nevetve. „Szerintem soha nem lesz rálátásom.”
A másik ok amiért hajlandó vagyok megengedni Pattinsonnak a „szellemi védőpajzs” szöveggel,
az az, hogy egyébként nagyon, nagyon szerethető. Lényegesen jobban szerethető, mint akármelyik
29 éves multimilliomos. Folyamatosan tréfát űz önmagából. Időnként könnyelmű, hátsó
iskolapados nevetése tör ki. A vicc továbbra is önmaga.
Azt mondja, „annyi idegbetegsége” van, beleértve, de nem lezárva azzal, hogy „állandó
félelemben van attól, hogy lebukik és megalázzák” mint színész. „Egy új munka előtt vagy egy
hónappal az egész elmém szétesik,” mondja, azt magyarázva, hogy el se tudja képzelni „azt az
elképzelhetetlen mélységét a katasztrófának” amiben találja majd magát. Meglepi, hogy a Twilight
után munkákat ajánlanak neki. „Nagyon nehéz azt hinni, hogy nem csak egy csaló vagy.”
Az egyik oldalról nézve ezt könnyű klasszikus szélhámos szindrómának venni: ezek a szűnni nem
akaró kétségei egy olyan valakinek, aki attól tart, hogy a karrierjét az arccsontozatának és tűnődő
arckifejezésének köszönheti. Ezzel az elmélettel az a baj, hogy a Twilight óta Pattinson olyan
nagysúlyú rendezőkkel dolgozott mint David Cronenberg és Werner Herzog. Ők olyan emberek,
akik feltehetőleg felismernek egy legalább félig jó színészt. Az eredmény szerintem az, hogy
Pattinson most egy kicsit össze van zavarodva önmagával kapcsolatban és azzal, hogy mit is akar.
Elmagyarázza, hogy amikor véget nem érő interjúkat csinált a Twilight kapcsán, akkor néha
„szándékosan szartam az egészre (magamra)”. Annyira félt attól, hogy fellengzőnek vagy
nagyképűnek tűnik, hogy amikor a munkájáról beszélt, pont az ellenkező irányba ment, olyanokat
mondva az interjúsoknak, mint: „Oh, nem igazán tudom, hogy miről is beszélek,” Ezután úgy
érezte, hogy lealacsonyította magát. „Azt gondoltam: 'Nem kéne többet ezt mondanom'. Mert az
emberek elhiszik. Ha azt mondod, hogy nem tudod miről beszélsz, akkor az emberek így is fogják
gondolni.”
Pattinson Barnes­ben nőtt fel és a Harrodian Iskolában tanult. Édesapja régi autók árulásával
foglalkozott, édesanyja modellek közvetítésével dolgozott. Tinédzserként egy helyi együttesben
énekelt – Bad Girls – és csatlakozott a helyi színjátszó csoporthoz elsősorban azért, hogy
lányokkal találkozzon. „Nem mondanám, hogy olyan gyerek voltam, aki imádott középpontban
lenni,” mondja. „Ez nem része a karakteremnek.”
Rendes nevelkedésnek hangzik ez, nem túlzottan aranyozottnak. Elgondolkodik az ember, hogyha
egy kicsit is flancosabb lenne (a posh­t leginkább a királyi család tagjaira szokták használni, nem
feltétlenül a kinézet/öltözködésre utal és nem mindig pozitív kicsengésű, de jobb szót nem találok
rá), ­ a rendes flancos és nem az a fajta, aki csak a környezet miatt flancos – akkor sokkal
könnyebben venné a hírnevet. A családja, ahogy mesél róluk, pont olyan, mint ő: nagyon angol,
nagyon diszkrét. „Szörnyűek vagyunk abban, hogy magunkra vonjuk egy bárpultos figyelmét,”
mondja példaként. „Édesanyám kivételével, aki cseppet sem félénk, órákon keresztül csak állnánk
ott egyre idegesebben, de soha nem elég mérgesen ahhoz, hogy felemeljük a hangunkat.”
Hosszútávon viszont lehet, hogy ez az ami segítette a karrierjét. Következőként a Life című
filmben fog felbukkanni, a holland rendező, Anton Corbijn filmjében. Dennis Stock­ot játssza, aki
a Life magazin egy fotósa és aki összebarátkozik James Deannel (akit ebben a filmben Dane
DeHaan alakít). Pattinson egyszerre meghökkenve és csodálattal viseltetik Dean iránt, aki nemcsak
a képernyőn volt lázadó de Hollywoodon belül is.
„Tudtad, hogy nem ment el az első filmjének a premierjére? Egyszerűen csak... nem ment el,”
mondja elmerengve. „Annyira irigylem az olyanokat, akik ezt meg merik tenni. Én túúúúlságosan
is félek a következnémyektől, hogy én ilyet csináljak.”
Hollywood, mondja, mindig is feudális hely volt. Annyi, hogy szerinte a hatalom most a kisszámú
tehetségek ügynökeinél van és nem a nagy stúdióknál. „Ha magadra haragítod a rossz embert,
akkor kész, vége,” mondja mereven. „Véged van. Ismerek színészeket, akikkel ez történt. Ráadásul
ezt nagyon könnyű összehozni, mert nagyon sok érzékeny ember van ebben a szakmában.”
Tudtodon kívül magadra haragítod a hatalommal rendelkező ügynököt a rossz ügynökségen és az
ajót hirtelen bezárulnak előtted. „Lesz egy céges mondat rólad, hogy 'ez a srác nem jó',” mondja.
„Nagyon katonás.” Szóval míg Dean ma már öt percig se bírná, udvarias, félrevonuló srácok
Barnes­ból valószínűleg sokkal jobban boldogulnak.
Azt mondja, hogy nyolc év után most 'mondhatni' visszament Angliába LA­ből. A kimondatlan ok
emögött az, hogy barátnője miatt jött vissza, aki az énekesnő Tahliah Barnett – ismertebb a
művésznevén, FKA Twigs – aki Kelet­Londonban lakik. Azért mondom, hogy kimondatlan, mert
Pattinson nem hajlandó vele kapcsolatos kérdésekre válaszolni, még csak el sem ismeri a
kapcsolatukat. Ennek ellenére egyértelmű, hogy együtt vannak, mert számos kép készült
kettejükről, amint kézen fogva sétálnak vagy jelennek meg együtt eseményeken, ami azért elég
sokat elárul a dologról.
Akárhogy is, őszintén boldognak tűnik, hogy újra Londonban van. Egyik oka ennek az, hogy
legtöbb haverja itt van. Nagyjából ugyanazok a barátaim, akik voltak 13 éves koromban. Vannak,
akik új barátokat szereznek amikor egyetemre mennek vagy ilyesmi, de amikor színész vagy,
akkor nehéz új barátokat szerezni, mert soha nem vagy egy helyen sokáig. Eléggé függök azoktól a
barátaimtól, akik mindig is megvoltak.”
Az a benyomásom, hogy Pattinson készen áll arra, hogy olyan dolgokat csináljon, mint egy rendes
29 éves. Azt mondja, „szeretne egy five­a­side focicsapatot alakítani” (vmi olyan mint a rendes
foci, csak más szabályokkal). Mesél a kedvenc You Tube videójáról, ami egy három másodperces
klip egy gyerekről, aki büntetőt rúg, ami aztán képen találja a kapust („Istenem, ez úgy hangzik,
mintha egy barom lennék.”) Úgy tűnik, átesett azon az időszakon, amikor a Headspace meditációs
app­ot használta, még csinálja, és még mindig olyan emlékeztetőkkel ébreszteti magát, amik
emlékeztetik arra, hogy itt az ideje az értelmes dolgoknak. „Mintha gúnyolódna rajtam,” mondja.
Szakállat is növesztett. Elnézést, valószínűleg ezt már hamarabb el kellett volna mondanom, de
igen, masszív szakállat növesztett. És nem egy művészien rendezetlen hipszter szakállat, hanem
egy igazán dúsat, park­padon­fetrengő­iszákos­féle szakállat. A szakáll egy következő szerepe
miatt van, a film brit felfedezőkről szól, akik az amazoni esőerdőben próbálják megtalálni az
elveszett várost. Hogy megszerezze a megfelelő fizikai alakot, újra elment a konditerembe és
panaszkodik is – nem túl meggyőzően – a lassuló anyagcseréjéről.
Annyira örülök, hogy ez a munka megkívánja ezt a hiúságot, mert ha nem kellene formában
maradnom, akkor már elképesztően kövér lennék,” mondja, „de eddig elég volt egy munka előtt
négy héttel elkezdeni edzenem és minden rendben lenne. Most? Semmi nem történik. Csak
engedelmességre neveled a tested. Mi a fene történik? Idén egy szupertitkos helyre kellett nyaralni
mennem, mert féltem, hogy bárki lefényképezi a beleimet.”
Mégis, sokan kérik, hogy szerepeljen a filmjeikben és az jó. Legbelül szerintem Pattinson kezd
arra jutni, hogy végül is mégis csak egy jó színész. „Még nem vagyok teljesen ott,” mondja
gyorsan. „Még mindig nehezemre esik azt mondani, hogy 'Ez vagyok én!' Ez az én hangom!', de
szerintem a legrosszabb az lenne, hogy a megalázástól való félelem miatt nem csinálnám azt, amit
szeretnék. Aztán később visszanézel és arra gondolsz, 'Mi a fasz? Mégis mi lehetett a legrosszabb
ami történt volna?”
Szolid tanács. Ha van esze, akkor megfogadja.

-twmmy-

Life, London

Tegnap. Díszelőadás. Rob nem volt a vörös szőnyegen.

View image | gettyimages.com

Nap közben látták a városban itt-ott, egyenlőre nem néztem körbe, most mi a kifogás, hogy a saját filmjét nem promózza a szülővárosában.
-twmmy-

Reggel

óta ez jár a fejemben. Mélységes igazságot tartalmaz. Merthogy mindig találunk valami kifogásolni valót az időjáráson.

Úgy tűnik, kezdődik a Life promóciója erre-arra széles Európában. A Io Donna című lapban megjelent interjú semmi újat nem tartalmaz. Azon kívül, hogy most először nem olvashattuk, hogy mosolyog, nevet, interjú alatt. Jaj, hasfájósan megkomolyodik? Nem azt mondom, hogy idétlenkedjen, de sokkal jobban kedvelem, amikor tréfásabb.Azt ugye lehet 30 felett is?

Meg ez az elhatárolódok, bár mindent a Twilightnak köszönhetek attitűd. Bah!

-twmmy-

Az élet lassan

folydogál még a színészek életében is. Feltételezésem szerint a koszos ruhát eldobják, mert amennyit vásárolni járnak, valószínűleg már külön lakást bérelnek ruhafajtánként - gatyalakás, zoknilakás,cipőlakás,silteslakás,gycss lakás, a ribi ruhái nem érdekelnek. Rajtam úgysem állnánka sehogy. Viszont Rob kockásingeslakását és kapucnispólólakását lenyúlnám.

Hogy azért ne maradjunk olvasni való nélkül, most megkapjátok a Life produkciós leírását, amit  a Berlineale-n nyomtak a sajtó kezébe.
Eredeti az RPLjóvoltából,
fordítás nálunk :)
-twmmy-

Life- Berlin - Raya

Ezt muszáj volt, mert a GC-n dúlt a háború már megint, hogy most akkor mit is mond a Twilight-ról. Többen állították, hogy megint beleharapott az enni adó kézbe. Szerintem nem. Viszont lassan kinőhetne ebből, az I mean, kinda korszakból.

Transcript- fordítás, mint mindig.

Elbújt a napocska . Szomorkás ő is, hogy dolgozni kell. Na, jó, nem sajnáltatom magam, nem szakadok ám bele :)

-twmmy-

Első

kép, meg második, meg harmadik. Még mindig a Life berlini képek dominálnak mindenhol.
Abból viszont semmi újat nem tudok :) Így marad egy régi videó, még a forgatásról.

Szép és nyugalmas hetet mindenkinek.

-twmmy-

Szombat,

ez pedig azzal jár, hogy ha leülök Robozni, csúszik a háztartás. Így előbb háztartottam, mert leány ma délután el, a fiú ma délután haza. Tehát visznek és esznek. Én meg konyhatündérkedek. Így Rob háttérbe szorult.
Még jó, hogy jutka hozott egy képet a Life-hoz. Amit ugye 9-én mutatnak be Berlinben.

Photo-Call: 7:45PM CET/ 6:45PM GMT/ 1:45PM ET/ 10:45AM PT.
Press Conference: 7:55PM CET/ 6:55PM GMT/ 1:55PM ET/ 10:55AM PT
Red Carpet: 9PM CET/ 8PM GMT/ 3PM ET/ 12PM
Screening starts: 9:30PM CET/ 8:30GMT/ 3:30PM ET/ 12:30PM PT.
Attending: Robert Pattinson, Dane Dehaan, Anton Corbijn, Alessandra Mastronardi and Luke Davies.

Ahogy olvastam, sajnos a Red Carpetről nem lesz life -stream. Sajnos.

Reméljük, ezt a filmet a kritikusok kedvezőbben fogadják összességében is. Azért az jó, hogy a Queen-ből őt kiemelik, hogy jó volt - legalábbis több ajó, mint a fanyalgó "kritika".
-twmmy-

Ki tudtátok

nyitni a szemeteket? Mi úgy elaludtunk, mint a sicc!
És ezzel találkoztam :)

Mivel már annyira régen volt a forgatás, igazán kíváncsi vagyok, miért ülnek ennyit egy-egy filmen? Ja a Sivatag királynőjével kapcsolatban is megjelent egy csirip, de csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy elvileg újabb tesztvetítés lesz. 

Ez a tesztvetítés dolog roppant érdekes, mert nem sokat hallunk róla, de a Sivatagnak már volt egy valamikor nyáron. Akkor áradoztak róla, azt erre közel 4 hónapig újravágták... Hááát. Na. Remélhetőleg egyszer meglássuk.

Tegnap találtam egy Roman Polanski filmet. Bitter Moon  acíme. És a Hugh Grant játszik benne. a Kristin Scott Thomassal. Miért nem ismertem én ezt a filmet eddig?

Szép hetet mindenkinek
-twmmy-