jobb felső nyílban lehet lapozni :)
(Az interjú magázza, nekem viszont nem volt kedvem magázódni, ezért a tegeződés :)
Robert Pattinson, mindig kétszer
A Twilight óta az angol, aki megkapta az Új Hollywood díjat Deauvillei Fesztiválon, nem hagyta
annyiba egykedvű kardrántási edzését igényes írók filmjeiben. Tegnap David Cronenberg, ma
Anton Corbijn. A fiatalok táborának példaképe, a Lifeban, a kép, ami James Dean auráját fogja
hirdetni. Beszéljünk egy második karrier virradatáról.
Robert Pattinson pár napos szabadságát élvezi londoni lakásában, mielőtt elkezdi forgatni a Lost
City of Zt James Gray rendezésében először Belfastban, majd Dél-Amerikában. Az első kérdéstől
kezdve érezzük, hogy a színész nem nagyon kedveli az interjúkat. A telefon még hidegebbé teszi a
társalgást. De, ahogy haladunk előre, ezen a meleg nyári napon, a jég végül megtörik. Felfedezzük,
egy fiatal, zárkózott férfi mögött, a vicces és nagyon is moziszakértő színészt.
I: A Life forgatása előtt ki volt számodra Anton Corbijn? Zenészek fotósa vagy az Un homme tres
recherché rendezője?
RP: Nem lehet nem ismerni Anton Corbijn képeit. De mindenekelőtt nagy rajongója vagyok a
Controlnak (Anton Corbijn első filmje, a Joy Division vezetője, Ian Curtis életéről szól – a
szerk.). Többször is láttam. Nagyon szerettem volna vele dolgozni.
I: Tehát a rendező az, aki miatt elfogadsz egy munkát?
RP: Egy film mindig kockázat. Amikor aláírjuk a papírt, soha nem tudjuk, hogy az eredmény
jó lesze vagy rossz. Szeretem, ha van némi „garancia”. Amennyiben olyan rendezőkkel dolgozok,
akik munkájáért rajongok, akkor a kockázat limitált. Már évek óta szerettem volna James Grayvel
dolgozni, például. A Two Lovers számomra egy remekmű: a színészek tökéletesek, a történet
felépítése agyafúrt. Nagyon kevés olyan rendező van, aki képes ebben a műfajban forgatni. James
Gray egyedi filmet készített, leheletnyi klasszikus beütéssel. Három projektünk volt együtt. Már
három éve, hogy igent mondtam a Lost City of Zre, ami egy lenyűgöző története egy
felfedezőnek, aki eltűnt az amazóniai esőerdőben. A forgatókönyv azóta is fejlődik. Kezdetben
Brad Pitté (a film producere) lett volna az a szerep, ami most Charlie Hunnamé. Én nem hátrálok
meg. Készen voltam arra, hogy ha kell, még várok.
I: Hogyan lettél ilyen filmszakértő? (mozimániás??)
RP: Az első sokk ami nézőként ért 15 éves koromban volt, Godard Kifulladásig című filmje volt.
Amikor kijöttem a moziból, Belmondo akartam lenni, bár akkor még nem akartam színészkedni. A
film stílusa teljesen új volt... Később felfedeztem Milos Formant, Bob Rafelsont. És, kicsivel
később, a Scanners előtt remegtem, David Cronenbergtől.
I: Azon rendezőknek a listája akikkel dolgozol, igen hatásos: Werner Herzog, David Cronenberg,
James Gray, Harmony Korine jövőre. Nem akarsz olyan karriert, amiben csak írórendezők
vannak?
RP: A legszenvedélyesebb szerepek a független filmekben vannak. Az lehetetlen, hogy egy stúdió
olyan szerepet ajánljon fel ami egy kicsit is kétes (subversif = államfelforgató, romboló), mert az
nem lenne a nagyközönség szórakoztatásának érdekében. Nem akarom magam művésznek
titulálni, de nem érdekelnek az olyan filmek, amik csak azért vannak, hogy lejátsszák őket. Olyan
szerepeket akarok, amik minden egyes alkalommal veszélybe sodornak.
I: Veszélybe: milyen értelemben?
RP: Nem tudom. Már 11 éve vagyok ebben a szakmában és kezdem felismerni, hogy mi az amit
szeretek és mi az amit el tudok játszani. Igazából a kissé bonyolultabb karaktereket keresem.
Szeretem megközelíteni az olyan szerepeket, amikről fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne
alakítani. Tudományos értelemben a tapasztalat lehetősége (ötlete) az, ami csábít. És nem a
képesség lehetősége.
I: Van köze a Twilight kapcsán történt dolgoknak ahhoz, amiért ebben a műfajban szeretnél inkább
karriert?
RP: Bizarr karakterekkel kezdtem már a Twilight forgatása előtt is. Kicsi filmekben. És a Twilight
is, ha jobban belegondolunk, nem egy sablonos történet. Igazság szerint nem tudom, hogy tudnék-e
meggyőző lenni egy olyan szerepben, amit normálisnak mondanak.
I: Sok franchiset utasítottál vissza?
RP: Lehetetlen megválaszolni. Az ügynököm tudja, hogy mi érdekel és az alapján válogatja a
filmeket, gondolom. Hogy megingasson (?), azt mondta egyszer: „És ha egy stúdió felajánlja egy
hős szerepét, akinek egy műlába van, vagy valami nagyon furcsa benne (?), elfogadnád?” Csak
követem az álmaimat: olyan rendezőkkel dolgozok, akikért rajongok. Nyugodj meg, a lista nem
hosszú, hamarosan a végére érek. 14 rendező van a topon, ebből hattal már forgattam. De van
lehetőségem arra, hogy újakat találjak, mint például Josh és Ben Safdie, akikkel egy fekete
komédiát fogok forgatni, a Good Timeot, amiben szinte én leszek az egyetlen hivatásos színész.
I: Mi a helyzet azzal a projekttel, amit Olivier Assayasszal csinálsz, az Idol's Eyeval?
RP: Tavaly ősszel Torontóba mentem a forgatás miatt, de az első nap végén az egésznek vége lett.
Ez utána háromszor megtörtént. Szörnyű. Nem tudom, hogy most hol tart.
I: Miért akartad, hogy Romain Gavras rendezzen a Dior reklámban?
RP: Felvillanyozott a filmje, a Notre jour viendra. És a 'Stress', a Justice klipje. Szeretem a
frenetikus energiát, ami felszabadít. Tudom, hogy a videót (ami olyan fiatalokat mutat, akik
erőszakos helyeken éppen mindent összetörnek – a szerk.) subversivenek (agitáció??) mondták.
Romain mondta, hogy amikor bemutatták a klippet, akkor a szélső balosok fasisztának nevezték, a
szélső jobbosok pedig anarchistának.
I: Nehéz ezt kapcsolatba hozni egy ilyen nagyfokú luxussal...
RP: Egy kicsit aggódtam is amiatt, hogy reklámot készítek. Soha nem szerettem annak a
lehetőségét, hogy olyan helyzetben találjam magam, ahol egy olyan valaki vagyok, aki azt mondja
„Engem nézzetek, engem nézzetek!” Romain Gavrassal tudtam, hogy a film inkább lesz zsigeri,
mint esztétikus (na már ő is kezdi... :D ). Persze, csak egy reklám. Nagyon boldog vagyok, hogy
egy olyan lányt szerepeltettünk benne, mint Camille Rowe Pourcheresse. Ő minden figyelmet
magára vonz.
I: Ki nem állhatod, hogy fényképeznek. Nem áll ez egy kicsit ellentétben azzal, hogy elfogadtad
egy fotós szerepét?
RP: Számomra a Life nem a fotográfiáról szól. Ami igazán megfogott benne az egy ember
művésszé válásának az útja volt. Dennis Stock annak látta James Deant, aki majd megnyitja előtte
az ajtókat ahhoz, hogy művészi karrierje legyen. Ezalatt James Dean azt gondolja, hogy ő a
művész, és hogy Dennis fotói nem lesznek híresek, mert ő a sztár. Szeretem ezt a paradoxont.
Dennis Stock egyébként eléggé elkeseredett volt amiért mi csak a James Deanképei miatt fogjuk
ismerni. Gyönyörű vidékekről és a jazzről is készített fotósorozatokat. Nem szerette azt, amiért
híres lett. Nagyon érdekesnek találom ezt. Ez néha egy színész karrierjében is megtörténik.
I: Dennis Stock egy nem túl szerethető személy. Nem zavart, hogy olyan személyt kell
megformálnod, aki ellenszenves?
RP: Nem, ez az, ami szenvedélyessé teszi a szerepet. Miután a forgatókönyv végére értem,
elképzeltem Stock fáradozásait. Szinte éreztem a melléfogását, a frusztrációját, a magbiztosság
hiányát. Megértettem ezt az embert, aki 20 évesen apa lett anélkül, hogy tudta volna, hogyan éljen.
Nem szeretett annyira, hogy szeretni tudta volna a fiát.
I: Hogyan készültél fel a szerepre?
RP: Anton Corbijn kölcsönbe adott egy Leicat. Négy hónapon keresztül sétálgattam vele.
Szerettem volna született fotósnak tűnni, de semmi ilyen csoda nem történt. A képeim nem lettek
valami jók. Mégis, ez alatt a négy hónap alatt sikerült valamit megértenem a fotózás helyzetéről.
Mindenhol otthon érezzük magunkat, mintha okunk lenne ott lenni. Gépet tartani a kezünkben
olyan, mintha megadná azt az érzést, hogy értünk is hozzá. Ez különösen igaz volt az 1950es
években, mert akkor csak a hivatásosok sétálhattak kamerával a kezükben. Az amatőrök számára
szinte csak most vált lehetővé, és akkor még kevesen tudták megfizetni. Aztán ott van a
magányosság is – értékes téma Anton Corbijn számára – mivel a fotózás az egyetlen művészet,
ahol el tudod rejteni az arcodat. Dennis maga is sztár akart lenni, de nem sikerült eljutnia odáig,
hogy összetörje az üveget, ami mögé rejtőzött. Ez a különbség még nagyobb, amikor híres
embereket fényképezel.
I: Megváltoztatott a Life forgatása?
RP: Igen, mivel próbálok olyan szerepeket játszani, amik segítenek önmagam megértésében és
abban, hogy jobbá váljak. Számomra a Life az önbizalomról szól. Azóta fogadtam el olyan
szerepeket, amiket korábban nem mertem volna. Igen extrém filmek, mint például a Safdie
testvérek filmje. És a következő Claire Denis film, akinek rajongója vagyok amióta megtaláltam a
White Material című filmjét. Ez lesz az első angol filmje, és az első scifije!
I: A Life megkérdőjelezi az örök ifjúságot. Hogyan képzeled a harmincas éveidet, így 29 évesen?
RP: Úgy gondolom, hogy a férfiak szerepei sokkal vonzóbbak amikor idősebbek. Ezért nem félek
a változástól. Ellenkezőleg. A húszas éveinkben nehéz jó szerepeket találni. De imádtam azt a
módot, ami James Deant mozgatta. Hihetetlen eleganciával rendelkezett. Ha közelről nézzük az
alakítását, akkor sok olyan mozdulatot találunk, ami szinte mintha tánc lenne.
I: Milyen kapcsolatban vagy a testeddel?
RP: Soha nem voltam vele túl jóban. Egy olyan táncot csinálni mint James Dean, az maga lenne a
pokol számomra. Izmosnak se mondanám magam. Gondolom nem ártana annak lenem (?).
I: Érzel nyomást arra, hogy fiatal és szép maradj?
RP: Amint ezt érzem majd, lecsapok egy sebészre és lecseréltetek mindent, amit csak lehet! Úgy
tűnik, van szilikonos szuperizomtest...
I: Leonardo DiCaprio karrierje, akihez gyakran hasonlítanak, modellként szerepel számodra?
RP: Igen, hihetetlen karrierje van... Nagyon szeretnék újra dolgozni David Michoddal, aki a
Roverben rendezett, ahogy Leo dolgozik Scorsesevel. Az igazság az, hogy nem nagyon tudom,
merre akarok menni. És nem tudom, hogy mire vagyok képes. Hiszek a sorsban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése