2015. szeptember 9., szerda

Megint egy Life interjú


jobb felső nyílban lehet lapozni :)

(Az interjú magázza, nekem viszont nem volt kedvem magázódni, ezért a tegeződés :)

Robert Pattinson, mindig kétszer

A Twilight óta az angol, aki megkapta az Új Hollywood díjat Deauville­i Fesztiválon, nem hagyta
annyiba egykedvű kardrántási edzését igényes írók filmjeiben. Tegnap David Cronenberg, ma
Anton Corbijn. A fiatalok táborának példaképe, a Life­ban, a kép, ami James Dean auráját fogja
hirdetni. Beszéljünk egy második karrier virradatáról.

Robert Pattinson pár napos szabadságát élvezi londoni lakásában, mielőtt elkezdi forgatni a Lost
City of Z­t James Gray rendezésében először Belfastban, majd Dél­-Amerikában. Az első kérdéstől
kezdve érezzük, hogy a színész nem nagyon kedveli az interjúkat. A telefon még hidegebbé teszi a
társalgást. De, ahogy haladunk előre, ezen a meleg nyári napon, a jég végül megtörik. Felfedezzük,
egy fiatal, zárkózott férfi mögött, a vicces és nagyon is moziszakértő színészt.

I: A Life forgatása előtt ki volt számodra Anton Corbijn? Zenészek fotósa vagy az Un homme tres
recherché rendezője?
RP: Nem lehet nem ismerni Anton Corbijn képeit. De mindenekelőtt nagy rajongója vagyok a
Control­nak (Anton Corbijn első filmje, a Joy Division vezetője, Ian Curtis életéről szól – a
szerk.). Többször is láttam. Nagyon szerettem volna vele dolgozni.
I: Tehát a rendező az, aki miatt elfogadsz egy munkát?
RP: Egy film mindig kockázat. Amikor aláírjuk a papírt, soha nem tudjuk, hogy az eredmény
jó lesz­e vagy rossz. Szeretem, ha van némi „garancia”. Amennyiben olyan rendezőkkel dolgozok,
akik munkájáért rajongok, akkor a kockázat limitált. Már évek óta szerettem volna James Gray­vel
dolgozni, például. A Two Lovers számomra egy remekmű: a színészek tökéletesek, a történet
felépítése agyafúrt. Nagyon kevés olyan rendező van, aki képes ebben a műfajban forgatni. James
Gray egyedi filmet készített, leheletnyi klasszikus beütéssel. Három projektünk volt együtt. Már
három éve, hogy igent mondtam a Lost City of Z­re, ami egy lenyűgöző története egy
felfedezőnek, aki eltűnt az amazóniai esőerdőben. A forgatókönyv azóta is fejlődik. Kezdetben
Brad Pitté (a film producere) lett volna az a szerep, ami most Charlie Hunnam­é. Én nem hátrálok
meg. Készen voltam arra, hogy ha kell, még várok.
I: Hogyan lettél ilyen filmszakértő? (mozimániás??)
RP: Az első sokk ami nézőként ért 15 éves koromban volt, Godard Kifulladásig című filmje volt.
Amikor kijöttem a moziból, Belmondo akartam lenni, bár akkor még nem akartam színészkedni. A
film stílusa teljesen új volt... Később felfedeztem Milos Formant, Bob Rafelsont. És, kicsivel
később, a Scanners előtt remegtem, David Cronenbergtől.
I: Azon rendezőknek a listája akikkel dolgozol, igen hatásos: Werner Herzog, David Cronenberg,
James Gray, Harmony Korine jövőre. Nem akarsz olyan karriert, amiben csak író­rendezők
vannak?
RP: A legszenvedélyesebb szerepek a független filmekben vannak. Az lehetetlen, hogy egy stúdió
olyan szerepet ajánljon fel ami egy kicsit is kétes (subversif = államfelforgató, romboló), mert az
nem lenne a nagyközönség szórakoztatásának érdekében. Nem akarom magam művésznek
titulálni, de nem érdekelnek az olyan filmek, amik csak azért vannak, hogy lejátsszák őket. Olyan
szerepeket akarok, amik minden egyes alkalommal veszélybe sodornak.
I: Veszélybe: milyen értelemben?
RP: Nem tudom. Már 11 éve vagyok ebben a szakmában és kezdem felismerni, hogy mi az amit
szeretek és mi az amit el tudok játszani. Igazából a kissé bonyolultabb karaktereket keresem.
Szeretem megközelíteni az olyan szerepeket, amikről fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne
alakítani. Tudományos értelemben a tapasztalat lehetősége (ötlete) az, ami csábít. És nem a
képesség lehetősége.
I: Van köze a Twilight kapcsán történt dolgoknak ahhoz, amiért ebben a műfajban szeretnél inkább
karriert?
RP: Bizarr karakterekkel kezdtem már a Twilight forgatása előtt is. Kicsi filmekben. És a Twilight
is, ha jobban belegondolunk, nem egy sablonos történet. Igazság szerint nem tudom, hogy tudnék­-e
meggyőző lenni egy olyan szerepben, amit normálisnak mondanak.
I: Sok franchise­t utasítottál vissza?
RP: Lehetetlen megválaszolni. Az ügynököm tudja, hogy mi érdekel és az alapján válogatja a
filmeket, gondolom. Hogy megingasson (?), azt mondta egyszer: „És ha egy stúdió felajánlja egy
hős szerepét, akinek egy műlába van, vagy valami nagyon furcsa benne (?), elfogadnád?” Csak
követem az álmaimat: olyan rendezőkkel dolgozok, akikért rajongok. Nyugodj meg, a lista nem
hosszú, hamarosan a végére érek. 14 rendező van a topon, ebből hattal már forgattam. De van
lehetőségem arra, hogy újakat találjak, mint például Josh és Ben Safdie, akikkel egy fekete
komédiát fogok forgatni, a Good Time­ot, amiben szinte én leszek az egyetlen hivatásos színész.
I: Mi a helyzet azzal a projekttel, amit Olivier Assayas­szal csinálsz, az Idol's Eye­val?
RP: Tavaly ősszel Torontóba mentem a forgatás miatt, de az első nap végén az egésznek vége lett.
Ez utána háromszor megtörtént. Szörnyű. Nem tudom, hogy most hol tart.
I: Miért akartad, hogy Romain Gavras rendezzen a Dior reklámban?
RP: Felvillanyozott a filmje, a Notre jour viendra. És a 'Stress', a Justice klipje. Szeretem a
frenetikus energiát, ami felszabadít. Tudom, hogy a videót (ami olyan fiatalokat mutat, akik
erőszakos helyeken éppen mindent összetörnek – a szerk.) subversive­nek (agitáció??) mondták.
Romain mondta, hogy amikor bemutatták a klippet, akkor a szélső balosok fasisztának nevezték, a
szélső jobbosok pedig anarchistának.
I: Nehéz ezt kapcsolatba hozni egy ilyen nagyfokú luxussal...
RP: Egy kicsit aggódtam is amiatt, hogy reklámot készítek. Soha nem szerettem annak a
lehetőségét, hogy olyan helyzetben találjam magam, ahol egy olyan valaki vagyok, aki azt mondja
„Engem nézzetek, engem nézzetek!” Romain Gavrassal tudtam, hogy a film inkább lesz zsigeri,
mint esztétikus (na már ő is kezdi... :D ). Persze, csak egy reklám. Nagyon boldog vagyok, hogy
egy olyan lányt szerepeltettünk benne, mint Camille Rowe Pourcheresse. Ő minden figyelmet
magára vonz.
I: Ki nem állhatod, hogy fényképeznek. Nem áll ez egy kicsit ellentétben azzal, hogy elfogadtad
egy fotós szerepét?
RP: Számomra a Life nem a fotográfiáról szól. Ami igazán megfogott benne az egy ember
művésszé válásának az útja volt. Dennis Stock annak látta James Dean­t, aki majd megnyitja előtte
az ajtókat ahhoz, hogy művészi karrierje legyen. Ezalatt James Dean azt gondolja, hogy ő a
művész, és hogy Dennis fotói nem lesznek híresek, mert ő a sztár. Szeretem ezt a paradoxont.
Dennis Stock egyébként eléggé elkeseredett volt amiért mi csak a James Dean­képei miatt fogjuk
ismerni. Gyönyörű vidékekről és a jazz­ről is készített fotósorozatokat. Nem szerette azt, amiért
híres lett. Nagyon érdekesnek találom ezt. Ez néha egy színész karrierjében is megtörténik.
I: Dennis Stock egy nem túl szerethető személy. Nem zavart, hogy olyan személyt kell
megformálnod, aki ellenszenves?
RP: Nem, ez az, ami szenvedélyessé teszi a szerepet. Miután a forgatókönyv végére értem,
elképzeltem Stock fáradozásait. Szinte éreztem a melléfogását, a frusztrációját, a magbiztosság
hiányát. Megértettem ezt az embert, aki 20 évesen apa lett anélkül, hogy tudta volna, hogyan éljen.
Nem szeretett annyira, hogy szeretni tudta volna a fiát.
I: Hogyan készültél fel a szerepre?
RP: Anton Corbijn kölcsönbe adott egy Leica­t. Négy hónapon keresztül sétálgattam vele.
Szerettem volna született fotósnak tűnni, de semmi ilyen csoda nem történt. A képeim nem lettek
valami jók. Mégis, ez alatt a négy hónap alatt sikerült valamit megértenem a fotózás helyzetéről.
Mindenhol otthon érezzük magunkat, mintha okunk lenne ott lenni. Gépet tartani a kezünkben
olyan, mintha megadná azt az érzést, hogy értünk is hozzá. Ez különösen igaz volt az 1950­es
években, mert akkor csak a hivatásosok sétálhattak kamerával a kezükben. Az amatőrök számára
szinte csak most vált lehetővé, és akkor még kevesen tudták megfizetni. Aztán ott van a
magányosság is – értékes téma Anton Corbijn számára – mivel a fotózás az egyetlen művészet,
ahol el tudod rejteni az arcodat. Dennis maga is sztár akart lenni, de nem sikerült eljutnia odáig,
hogy összetörje az üveget, ami mögé rejtőzött. Ez a különbség még nagyobb, amikor híres
embereket fényképezel.
I: Megváltoztatott a Life forgatása?
RP: Igen, mivel próbálok olyan szerepeket játszani, amik segítenek önmagam megértésében és
abban, hogy jobbá váljak. Számomra a Life az önbizalomról szól. Azóta fogadtam el olyan
szerepeket, amiket korábban nem mertem volna. Igen extrém filmek, mint például a Safdie
testvérek filmje. És a következő Claire Denis film, akinek rajongója vagyok amióta megtaláltam a
White Material című filmjét. Ez lesz az első angol filmje, és az első sci­fije!
I: A Life megkérdőjelezi az örök ifjúságot. Hogyan képzeled a harmincas éveidet, így 29 évesen?
RP: Úgy gondolom, hogy a férfiak szerepei sokkal vonzóbbak amikor idősebbek. Ezért nem félek
a változástól. Ellenkezőleg. A húszas éveinkben nehéz jó szerepeket találni. De imádtam azt a
módot, ami James Dean­t mozgatta. Hihetetlen eleganciával rendelkezett. Ha közelről nézzük az
alakítását, akkor sok olyan mozdulatot találunk, ami szinte mintha tánc lenne.
I: Milyen kapcsolatban vagy a testeddel?
RP: Soha nem voltam vele túl jóban. Egy olyan táncot csinálni mint James Dean, az maga lenne a
pokol számomra. Izmosnak se mondanám magam. Gondolom nem ártana annak lenem (?).
I: Érzel nyomást arra, hogy fiatal és szép maradj?
RP: Amint ezt érzem majd, lecsapok egy sebészre és lecseréltetek mindent, amit csak lehet! Úgy
tűnik, van szilikonos szuper­izom­test...
I: Leonardo DiCaprio karrierje, akihez gyakran hasonlítanak, modellként szerepel számodra?
RP: Igen, hihetetlen karrierje van... Nagyon szeretnék újra dolgozni David Michoddal, aki a
Roverben rendezett, ahogy Leo dolgozik Scorsese­vel. Az igazság az, hogy nem nagyon tudom,
merre akarok menni. És nem tudom, hogy mire vagyok képes. Hiszek a sorsban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése