2015. szeptember 26., szombat

'Nagyon nehéz azt hinni, hogy nem csak egy csaló vagy' - Times interjú


A cikk további része az RPL-en

Egy magánszobában vagyunk egy magán tagsági klubban Shoreditch­ben, kelet ­Londonban, ahol
Robert Pattinson egy kényelmesnek tűnő kanapén ül szűk fekete farmerban és szűk fehér pólóban.
Annyira el vagyunk zárva a való élet nyüzsgésétől, amennyire csak lehetséges a fővárosban, ami
végül is az egésznek a lényege.
„Még mindig elég ideges vagyok nyilvános helyeken,” mondja Pattinson. „Az emberek oda
akarnak jönni hozzád beszélgetni, de még mindig nem találtam meg a módját, hogy jól kezeljem
ezt. Sok hírességnek van ez a szellemi védőpajzsa,” magyarázza, kezével az arca előtt hadonászik.
„Nekem még most sincs.”
Ha ez nyafogásnak tűnik – mint egy buhuhú, a hírnév ára­ ­féle nyávogás – akkor szeretném
kijelenteni, hogy Pattinson esetében nem ez a helyzet. Először is meg kell néznünk, hogyan is
jutott el idáig.
Szóval egy képzelten 21 éves színész nyugat­Londonból megkapja a főszerepet a Twilight című,
fiataloknak szóló regények feldolgozásában, regények melyekben szexi, szorongó tinédzser
vámpírok vannak. Az öt film alatt, melyek 2008­ban kezdődtek, a Twiligh saga a legnagyobb
hasznot hajót franchise­á nőtte ki magát, melynek köszönhetően Pattinson elképesztően tehetős
(most 65 millió fontra becsülik) és elképesztően kívánatos lett (a Glamour magazinban négyszer
lett A Világ Legszexibb Férfija egymás után). Milliók hívják R­Patz­nek.
Ez már önmagában elég dezorientáló, de hogy tovább fokozzuk a dolgokat, kapcsolatba kerül
filmbeli szerelmével, Kristen Stewarttal. A kapcsolat nagyon nyilvánosan és nagyon csúnyán ér
véget 2013­ban, miután kiderült, hogy Stewart megcsalta egy hollywoodi filmrendezővel. Hogy
elkerülje a fotósokat és a megszállott rajongókat, sokszor vagy A) álcázta magát vagy B)
bezárkózott óriási LA villájába. Lényegében ez volt Pattinson húszas évei.
Azt mondja, ez az időszak még most sem fér a fejébe. „Még akkor sem amikor történt, fogalmam
sem volt arról, hogy mi történik,” mondja. „Emlékszem, amikor az első Twilight film promója
volt, még mindig azon gondolkoztam, hogy egyetemre megyek utána, nemzetközi kapcsolatokat
tanulni. De aztán csak...” nem fejezi be a mondatot.
Az egészből csak Twilight lett? „Igen. És egyre jobban belekerülsz a dologba. Elkerülhetetlenül.”
A franchise­nak három éve lett vége, ezért megkérdezem, hogy most már jobban átlátja-­e, hogy
mennyire megváltozott az élete?
„Nem,” mondja nevetve. „Szerintem soha nem lesz rálátásom.”
A másik ok amiért hajlandó vagyok megengedni Pattinsonnak a „szellemi védőpajzs” szöveggel,
az az, hogy egyébként nagyon, nagyon szerethető. Lényegesen jobban szerethető, mint akármelyik
29 éves multimilliomos. Folyamatosan tréfát űz önmagából. Időnként könnyelmű, hátsó
iskolapados nevetése tör ki. A vicc továbbra is önmaga.
Azt mondja, „annyi idegbetegsége” van, beleértve, de nem lezárva azzal, hogy „állandó
félelemben van attól, hogy lebukik és megalázzák” mint színész. „Egy új munka előtt vagy egy
hónappal az egész elmém szétesik,” mondja, azt magyarázva, hogy el se tudja képzelni „azt az
elképzelhetetlen mélységét a katasztrófának” amiben találja majd magát. Meglepi, hogy a Twilight
után munkákat ajánlanak neki. „Nagyon nehéz azt hinni, hogy nem csak egy csaló vagy.”
Az egyik oldalról nézve ezt könnyű klasszikus szélhámos szindrómának venni: ezek a szűnni nem
akaró kétségei egy olyan valakinek, aki attól tart, hogy a karrierjét az arccsontozatának és tűnődő
arckifejezésének köszönheti. Ezzel az elmélettel az a baj, hogy a Twilight óta Pattinson olyan
nagysúlyú rendezőkkel dolgozott mint David Cronenberg és Werner Herzog. Ők olyan emberek,
akik feltehetőleg felismernek egy legalább félig jó színészt. Az eredmény szerintem az, hogy
Pattinson most egy kicsit össze van zavarodva önmagával kapcsolatban és azzal, hogy mit is akar.
Elmagyarázza, hogy amikor véget nem érő interjúkat csinált a Twilight kapcsán, akkor néha
„szándékosan szartam az egészre (magamra)”. Annyira félt attól, hogy fellengzőnek vagy
nagyképűnek tűnik, hogy amikor a munkájáról beszélt, pont az ellenkező irányba ment, olyanokat
mondva az interjúsoknak, mint: „Oh, nem igazán tudom, hogy miről is beszélek,” Ezután úgy
érezte, hogy lealacsonyította magát. „Azt gondoltam: 'Nem kéne többet ezt mondanom'. Mert az
emberek elhiszik. Ha azt mondod, hogy nem tudod miről beszélsz, akkor az emberek így is fogják
gondolni.”
Pattinson Barnes­ben nőtt fel és a Harrodian Iskolában tanult. Édesapja régi autók árulásával
foglalkozott, édesanyja modellek közvetítésével dolgozott. Tinédzserként egy helyi együttesben
énekelt – Bad Girls – és csatlakozott a helyi színjátszó csoporthoz elsősorban azért, hogy
lányokkal találkozzon. „Nem mondanám, hogy olyan gyerek voltam, aki imádott középpontban
lenni,” mondja. „Ez nem része a karakteremnek.”
Rendes nevelkedésnek hangzik ez, nem túlzottan aranyozottnak. Elgondolkodik az ember, hogyha
egy kicsit is flancosabb lenne (a posh­t leginkább a királyi család tagjaira szokták használni, nem
feltétlenül a kinézet/öltözködésre utal és nem mindig pozitív kicsengésű, de jobb szót nem találok
rá), ­ a rendes flancos és nem az a fajta, aki csak a környezet miatt flancos – akkor sokkal
könnyebben venné a hírnevet. A családja, ahogy mesél róluk, pont olyan, mint ő: nagyon angol,
nagyon diszkrét. „Szörnyűek vagyunk abban, hogy magunkra vonjuk egy bárpultos figyelmét,”
mondja példaként. „Édesanyám kivételével, aki cseppet sem félénk, órákon keresztül csak állnánk
ott egyre idegesebben, de soha nem elég mérgesen ahhoz, hogy felemeljük a hangunkat.”
Hosszútávon viszont lehet, hogy ez az ami segítette a karrierjét. Következőként a Life című
filmben fog felbukkanni, a holland rendező, Anton Corbijn filmjében. Dennis Stock­ot játssza, aki
a Life magazin egy fotósa és aki összebarátkozik James Deannel (akit ebben a filmben Dane
DeHaan alakít). Pattinson egyszerre meghökkenve és csodálattal viseltetik Dean iránt, aki nemcsak
a képernyőn volt lázadó de Hollywoodon belül is.
„Tudtad, hogy nem ment el az első filmjének a premierjére? Egyszerűen csak... nem ment el,”
mondja elmerengve. „Annyira irigylem az olyanokat, akik ezt meg merik tenni. Én túúúúlságosan
is félek a következnémyektől, hogy én ilyet csináljak.”
Hollywood, mondja, mindig is feudális hely volt. Annyi, hogy szerinte a hatalom most a kisszámú
tehetségek ügynökeinél van és nem a nagy stúdióknál. „Ha magadra haragítod a rossz embert,
akkor kész, vége,” mondja mereven. „Véged van. Ismerek színészeket, akikkel ez történt. Ráadásul
ezt nagyon könnyű összehozni, mert nagyon sok érzékeny ember van ebben a szakmában.”
Tudtodon kívül magadra haragítod a hatalommal rendelkező ügynököt a rossz ügynökségen és az
ajót hirtelen bezárulnak előtted. „Lesz egy céges mondat rólad, hogy 'ez a srác nem jó',” mondja.
„Nagyon katonás.” Szóval míg Dean ma már öt percig se bírná, udvarias, félrevonuló srácok
Barnes­ból valószínűleg sokkal jobban boldogulnak.
Azt mondja, hogy nyolc év után most 'mondhatni' visszament Angliába LA­ből. A kimondatlan ok
emögött az, hogy barátnője miatt jött vissza, aki az énekesnő Tahliah Barnett – ismertebb a
művésznevén, FKA Twigs – aki Kelet­Londonban lakik. Azért mondom, hogy kimondatlan, mert
Pattinson nem hajlandó vele kapcsolatos kérdésekre válaszolni, még csak el sem ismeri a
kapcsolatukat. Ennek ellenére egyértelmű, hogy együtt vannak, mert számos kép készült
kettejükről, amint kézen fogva sétálnak vagy jelennek meg együtt eseményeken, ami azért elég
sokat elárul a dologról.
Akárhogy is, őszintén boldognak tűnik, hogy újra Londonban van. Egyik oka ennek az, hogy
legtöbb haverja itt van. Nagyjából ugyanazok a barátaim, akik voltak 13 éves koromban. Vannak,
akik új barátokat szereznek amikor egyetemre mennek vagy ilyesmi, de amikor színész vagy,
akkor nehéz új barátokat szerezni, mert soha nem vagy egy helyen sokáig. Eléggé függök azoktól a
barátaimtól, akik mindig is megvoltak.”
Az a benyomásom, hogy Pattinson készen áll arra, hogy olyan dolgokat csináljon, mint egy rendes
29 éves. Azt mondja, „szeretne egy five­a­side focicsapatot alakítani” (vmi olyan mint a rendes
foci, csak más szabályokkal). Mesél a kedvenc You Tube videójáról, ami egy három másodperces
klip egy gyerekről, aki büntetőt rúg, ami aztán képen találja a kapust („Istenem, ez úgy hangzik,
mintha egy barom lennék.”) Úgy tűnik, átesett azon az időszakon, amikor a Headspace meditációs
app­ot használta, még csinálja, és még mindig olyan emlékeztetőkkel ébreszteti magát, amik
emlékeztetik arra, hogy itt az ideje az értelmes dolgoknak. „Mintha gúnyolódna rajtam,” mondja.
Szakállat is növesztett. Elnézést, valószínűleg ezt már hamarabb el kellett volna mondanom, de
igen, masszív szakállat növesztett. És nem egy művészien rendezetlen hipszter szakállat, hanem
egy igazán dúsat, park­padon­fetrengő­iszákos­féle szakállat. A szakáll egy következő szerepe
miatt van, a film brit felfedezőkről szól, akik az amazoni esőerdőben próbálják megtalálni az
elveszett várost. Hogy megszerezze a megfelelő fizikai alakot, újra elment a konditerembe és
panaszkodik is – nem túl meggyőzően – a lassuló anyagcseréjéről.
Annyira örülök, hogy ez a munka megkívánja ezt a hiúságot, mert ha nem kellene formában
maradnom, akkor már elképesztően kövér lennék,” mondja, „de eddig elég volt egy munka előtt
négy héttel elkezdeni edzenem és minden rendben lenne. Most? Semmi nem történik. Csak
engedelmességre neveled a tested. Mi a fene történik? Idén egy szupertitkos helyre kellett nyaralni
mennem, mert féltem, hogy bárki lefényképezi a beleimet.”
Mégis, sokan kérik, hogy szerepeljen a filmjeikben és az jó. Legbelül szerintem Pattinson kezd
arra jutni, hogy végül is mégis csak egy jó színész. „Még nem vagyok teljesen ott,” mondja
gyorsan. „Még mindig nehezemre esik azt mondani, hogy 'Ez vagyok én!' Ez az én hangom!', de
szerintem a legrosszabb az lenne, hogy a megalázástól való félelem miatt nem csinálnám azt, amit
szeretnék. Aztán később visszanézel és arra gondolsz, 'Mi a fasz? Mégis mi lehetett a legrosszabb
ami történt volna?”
Szolid tanács. Ha van esze, akkor megfogadja.

-twmmy-

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése