Rob a Guardianban

Forrás

Valószínűleg ezidőtáji az intejú

A mai nap egyike a nyár négy tökéletes napjának, péntek délután tetőtől talpig, és London önelégültjei mint divatos, napbarnított zombiként özönlenek a munkából a Shoreditch House klubjába. Ezalatt a kedvtelen, északi, alig használt szobában, amit Library (könyvtár)-nak hívnak, ott ül Robert Pattinson, a 29 éves brit színész. Ő nincs lebarnulva; híresen megmaradt rajta az örökké fiatal vérszívó sápadtsága. Nem is önelégült; sőt, nehéz lenne olyat találni, aki kevésbé van megelégedve magával. És azért jött a Shoreditch House-ba, hogy dolgozzon – legalábbis, hogy interjúkat csináljon, ami a legkevésbé élvezetes része annak a munkának, amiről nincs meggyőződve, hogy annyira jó lenne benne.

Gyakran jön ide Pattinson? „Ömm, igen, fogjuk rá. Valamennyire,” mondja végül. Ide jártam az edzőterembe, amíg rá nem jöttem, hogy nem akarom, hogy az emberek lássák, hogy ide járok.” Nevet, egy váratlan, megnyerő röhögés. „Annyira zavarba ejtő volt,” folytatja. „Amikor próbálsz felemelni egy 10 fontos súlyzót... Elterjed a híre.”

Pattinson ma monokróm: fehér póló és vékony kabát; fekete farmer és jel nélküli baseball sapka. Bozontos szakálla van (a képeink azelőtt készültek, hogy növesztette volna). A szakáll a viktoriánus fajta, a pödrös bajusszal, azért a szerepért, amit most forgat. „Oh, ez teljesen megőrjít,” mondja. „Csak mond meg, ha valami lóg rajta az oldalán. Az avokádók nagyon rosszak.” Pattinson megdörzsöli az állát: „Hmmm, igen, az avokádók nem szakáll-barátok.”

Körülbelül ez az a rész, talán még pár perc, amikor rájövök, hogy egész bírom Pattinsont. Nem igazán az, amit mond, hanem, mivel nincs rá jobb szavam, ahogy mondja. Ha van olyan, akinek meg lehet bocsátani, hogy egy csodabogár, akkor az ő. Bármilyen esélye annak, hogy normális karrierje – normális élete – legyen, eltűnt akkor amikor 22 évesen Edwardként szerepelt a 2008-as Twilight filmben. Az öt film alatt nagyon gazdaggá, kényelmetlenül híressé és szeszélyes (perverz) imádat tárgyává vált. Egy példa: tavaly Las Vegasban egy nő hozzáment egy életnagyságú Pattinson kartonhoz; a nászútjukon felvitte „őt” a Hollywood jelhez.

Ez a figyelem, ez a kéretlen rajongás bárkinek összezavarná a fejét. De Pattinsonban az a megnyerő, hogy könnyű meglátni benne azt az embert aki volt, mielőtt a világ egyik leghíresebb színészévé vált. Egy kicsit olyan fajankó. Hajlamos arra, hogy össze-vissza beszéljen, mint például az avokádóról az arcán.

Röviden, Pattinson nem úgy viselkedik, mintha ő lenne Isten ajándéka. Továbbra is egy huszon-valamennyi külvárosi londoninak tűnik, akinek az apja márkás autókat adott el, anyja pedig egy modellügynökségen dolgozott.

A legérdekesebb dolog Pattinsonnal kapcsolatban manapság az, ahogy a karrierjét építi. Hogy nagyon leegyszerűsítsük a dolgot, szinte az összes rendező szeretné Pattinsont a filmjében: a nevével zöld utat nyer a film és a rajongói biztosítják a létszámot, akik meg fogják nézni. Mégis úgy döntött, hogy egy nem megszokott módon fogja használni ezt a hatalmat. Néha ő keresi meg azokat a filmkészítőket, akiket csodál: „Nincsenek sokan, és elég érdekes dolgokat szeretek.” Nem ragaszkodik a legnagyobb szerephez és nem akarja, hogy az ő neve legyen a legnagyobb betűmérettel a poszteren – ennek ellenére általában ez történik. Kétszer dolgozott a cult auteur David Cronenberggel (Cosmopolis és Maps to the Stars) és Werner Herzoggal, mint Arábiai Lawrence a hamarosan mozikba kerülő Gertrud Bell életrajzi filmben, a Queen of the Desert-ben Nicole Kidman és James Franco oldalán. Nemrég írta alá a nevét Zadie Smith első forgatókönyvében szereplő asztronauta szerepére.

És ebben a hónapban Pattinson Anton Corbijn Life című filmjében szerepel egy kedves, figyelmes film James Dean-ről. De Pattinson nem Dean-t játssza; ő Dennis Stock, a Magnum fotós, aki 1955-ben barátkozott össze a színésszel és készítette róla az ikonikussá vált képet, amin James Dean a Times Square-n sétál, cigarettával a kezében és összehúzódva az eső ellen. Pattinson tartja magát ahhoz, hogy egy pillanatig sem merült fel benne az, hogy James Dean szerepét játssza, amit végül Dane DeHaan kapott meg.

„Azt se tudnám, hol kezdjem,” mondja Pattinson. „Szerintem az egyetlen ok, amiért az embereknek ez jut az eszébe az a Twilight, amire sokan használták azt a szót, hogy 'tűnődő'. Nem igazán tudom, hogy mi az a tűnődő, leszámítva a tyúkot amint a tojáson ül. Szóval nem nagyon tudom, hogy ez miért számít vonzó tulajdonságnak.”

Vannak azonban elgondolkodtató párhuzamok Dean és Pattinson között, két meghatározó sztárjai koruknak, vagy ha nem is, akkor annak vizsgálata, ahogy a hírnév változott abban a 60 évben, ami közöttük van. A Life-ban Dean pont a csúcs előtt van, nemsokkal az első filmje, az Édentől keletre bemutatása előtt (a következő nyolc hónapban még két filmet forgatott, beleértve a Rebel without a Cause-t, mielőtt 24 évesen meghalt egy karambolban). A Warner Bros filmstúdió őt helyezi előtérbe az interjúk során, amiket Dean elszúr, részben tapasztalatlansága miatt, részben szándékosan szabotálja azokat.

Pattinson mindenképp tudja, hogy ez milyen érzés. „Amikor az első Twiligh megjelent, mindenképp mondtam idétlen dolgokat csak azért, hogy ne tűnjek olyannak mint mindenki más, vagy mint a gépezet részének,” emlékszik vissza. Legtöbbször ez igen szolid volt, mint például bevallotta, hogy bevett egy Xanax-ot az utolsó meghallgatás előtt, hogy nyugtassa az idegeit, vagy hogy a szerep megszerzése előtt egy egész éven át részeg volt és egy „szuper kis ex-drogos odújában” lakott legjobb barátjával, a színész Tom Sturridge-vel. „Nem nehéz meglepni az embereket, amikor szinte csak káromkodni tudsz,” mondja Pattinson és megint nevet. „Arról beszélsz, hogy másnapos vagy és közben látod, ahogy a publicity-sek (hogy hívják ezeket???) integetnek, hogy 'Pofa be! Pofa be!'”

Más szempontból a Life egyértelművé teszi, hogy mennyire megváltozott a kölcsönhatás a hírességek és a média között. Stock, aki Dean bátorítására követi a színészt az indiana-beli farmra, ahol Dean a nagybácsijával és nagynénijével nőtt fel egy kvéker családban. A beszélgetéseik közelsége – és a képek amiket ez a kapcsolat eredményezett – ma már elképzelhetetlen lenne.

Pattinson egyet ért ezzel. „Annak még csak a gondolata is, hogy egy fotóst hazavigyek a családomhoz... őrület!” mondja. Nem is a képekkel van baj – lehet jó lenne, ha egy igazán jó fotós készítené őket, de ezzel a családodat viszed be a köztudatba és ezzel kitenni őket annak a szörnyű hangzavarnak, ami az interneten megy. Ez tényleg sok mindent elrontott, az internet trolljai, mert senki nem meri felvállalni magát. Még akkor se, ha figyelmen kívül tudod hagyni, bár nem hiszem, hogy bárki is ignorálni tudja teljes mértékben.”

Nincs harag Pattinson hangjában, csupán elfogadása annak a kellemetlen fausti paktumnak, amit a hírnévért tett a választott munkaterületén. „A testvéreimmel” - Victoria és Lizzy, mindketten idősebbek; Lizzy, az énekes tavaly szerepelt az X-Factorban, amiben elérte azt a szintet, ahol a reményteljesek szerepelnek a bírák házaiban - „olyanba viszed az embereket, aminek nem akartak részesei lenni,” folytatja. „Utána már lehetetlen megállni. Csak annyit tudsz mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy belevittem az életed ebbe a sötétségbe. Ráadásul nem is nyersz belőle semmit. Csak rossz oldala van, igen.”

Rengetegen vannak, akik híresek szeretnének lenni a szórakoztatóiparban, illetve azon kívül is. Pattinson eközben, sokkal jobban mint más híres emberek akikkel találkoztam, úgy tűnik, mint aki kétségbeesetten szeretne kevésbé ismert lenni. Az a pillanat, amikor a híresség hasznos volt számára, már rég eltűnt. Már így is több pénze van, mint amit el tudna költeni. Los Angelesben vett egy házat – „mint Versailles”, ahogy jellemzi – de kiköltözött, miután a paparazzi letáborozott mellé. 17 gitárja van, de ezzel véget is ér a tékozlása.

„A hírnév Rob útjában van,” mondja Anton Corbijn, akinek jócskán van tapasztalata a hírességekkel való munkában, eleinte mint fotós, most pedig mint rendező. „Nagyon hideg télben forgattunk Torontóban, voltak napok, amikor -22 fok volt és mégis volt pár paparazzi fotós, ahogy egy fán lógtak naphosszat. Még extrém körülmények között, a semmi közepén is követik. Ez biztos fárasztó lehet.”

Szeretne tehát Pattinson kevésbé felismerhető lenni? „Már nem is gondolom, hogy annyira híres lennék,” mondja nem túl meggyőzően. „Most költöztem vissza Londonba és amit őrjítőnek találtam LA-ben, az a fotósok hada volt. Nem az a baj, hogy képet csinálnak rólad, hanem az állandó követés, az, hogy a sarkadban vannak és nem tudsz megmenekülni. De visszaköltöztem Londonba és itt ez nem történik meg.”

Tényleg? „Uh huh. Hacsak nem a Chiltern Firehouse-nál vagy, vagy ilyesmi. Ennyi. Nincs meg hozzá az infrastruktúra. És a hírességekkel foglalkozó újságok – másokkal vannak elfoglalva Angliában. Ami csodás!”

Lehet, hogy itt túlzásba viszi, amit rólunk gondol. Pattinson kapcsolatai még mindig alapelemei a pletykalapoknak, főleg mióta különvált Kristen Stewarttól, a Twilight-beli kollégájától 2012-ben. Jelenleg FKA Twigs-szel van együtt, és szinte már biztos az is, hogy eljegyezték egymást – ezért is a visszatérés Londonba – de már eleget tanult ahhoz, hogy csendben maradjon. Amikor ma felhozom a témát, jókedvűen így válaszol: „Oh igen, az. Arra jutottam, hogyha egyáltalán nem beszélsz dolgokról, akkor az úgy a legjobb. De köszönöm.”

Pattinson személyes tapasztalata, túlélni a Twilight-ot és kijönni a másik oldalon, úgy látszik hagyott némi maradék érdekeltséget Hollywood gépezetének kisebb sarkaiban. A tavalyi Maps to the Starsban egy feltörekvő színész-írót játszott, aki sofőrként dolgozik és egy valószínűtlen kapcsolatba keveredik a neurotikus nagy-nevű színésznővel, akit Julianne Moore alakít. A Life-ban a karaktere, Dennis Stock első kézből láthatja, hogy mit tesz a filmipar James Deannel. A lecke mindkét esetben az, hogy nem egyszerű épelméjűnek maradni ebben a szakmában.

Bár Pattinson máshogy látja: nem arról van szó, hogy a filmsztárok furcsák; mindenki furcsa. „Szerintem az emberek igen extrémek,” mondja. „Ha bárki viselkedését megnézed, rengetek különc alakkal találkozol. Amikor a családommal vagyok, az olyan, mintha elmegyógyintézetben lennék.” Most már nagyon nevet. „Erre azt fogják mondani: 'Most miért mondod ezt rólunk?'”

A színészkedés, ahogy Pattinson még mindig állítja, továbbra is tanulófolyamatban van; soha nem tanulta és akkor lett Edward Cullen, amikor még mindig inkább zenész szeretett volna lenni színész helyett. Ez egy bizarr, saját tehetségének önlealacsonyító helyzetébe teszi. Pattinson ritkán nézi saját szereplését – még most sem látta az utolsó Twilight filmet – de kitartóan keresi a negatív hozzászólásokat az interneten. „Túlságosan sok kritikát olvasok és ez szörnyű,” vallja. „Ez egy függőség. És csak a rosszakat olvasod, hogy tápláld az útálatot, önutálatot. Igen, furcsa szokás.”

„Nem tudom, hogy bizonytalanság-e, de sokkal több van benne, mint amennyit megenged magának elhinni,” mondja Corbijn. „Egyértelmű, hogy a siker viszonylag könnyen jött számára a Twilighttal, és azóta a középponttól távolabb eső szerepeket játszott, hogy bebizonyítsa – gondolom önmaga számára –, hogy ő egy színész, nem csak egy híres színész. Ez nagyon bátor a részéről, de alábecsüli saját minőségét. Ideges. Szerintem sokat ostorozza magát – fölöslegesen, ahogy én látom.”

Corbijn egy „belső zűrzavarként” jellemzi azt, amit Pattinsonban lát. Pattinson felismeri ezt magában? „Err, ha ha, igen, nagyjából,” válaszol. „Néha. Szerintem mindenki így van ezzel, de az biztos, hogy úgy érzem, valamit bizonyítanom kell, bár nem vagyok biztos abban, hogy mit. Szóval valószínűleg ez okozza a zűrzavart.”

Pattinson csendben marad egy pár pillanatig. „Zavartság!” mondja végül. „Mindenképpen össze vagyok zavarodva. Lényegében az egész 20-as éveimet azzal töltöttem, hogy nem tudtam, mi történik. És most már úgy érzem, hogy kezdek némi rálátást szerezni.”

Az analízisnek lassan vége lesz. Pattinson egy közeli zongorához megy és leüt pár hangot. Nemrég újra leckéket kezdett el venni, először tinédzser kora óta, gondolván, hogy most több kedve lesz, de a gyakorlás még mindig nehézkesen megy. Lezárja a fedőt és befejez egy korábbi gondolatot.

„Sok értelemben még mindig örülök, hogy kapok munkát” mondja Pattinson. „Véletlenül kezdeni egy munkát 16 évesen és még mindig azt csinálni úgy, hogy közben tanulod az egészet. Amikor csak úgy belecsöppensz egy munkába, mindig úgy érzed, mintha csaló lennél, hogy bármikor ki fognak dobni. Szóval igen, a lényeg, hogy próbálok ettől megszabadulni, és csak azt csinálni amit igazán csinálni akarok anélkül, hogy csalónak érezném magam. Van ennek értelme?”

Érdekes, ambiciózus Twilight utáni karrierjével, egyre kevesebb értelme van, de sokat mond Pattinsonról az, hogy még mindig így gondolkodik.

-twmmy-